Nagy Sz. Péter: Zsolt Béla - Kortársaink (Budapest, 1990)
A végzetes toll
Ilyen előzmények után, úgy hisszük, új, erősebb megvilágításba kerülhet József Attila hírhedt Babits-ellenes pamfletje is: Az Istenek halnak, az ember él (1930. január 10.). Tisztán láthatjuk, hogy nem pusztán meggondolatlan, kihívó, vagabund megnyilatkozásról van szó. Ez az oly tragikus következményeket kiváltó cikk nem csupán egyéni sérelmeket torolt meg. Éles, arrogáns hangjával és tartalmával is nagyon jól beilleszkedett A Toll lényegében világnézeti hátterű támadásai sorába. Hevesi korábbi gondolatmenetéhez nyúl aztán vissza 1933-ban Zsolt Béla Babits (1933/5.) c. kritikájában. Fenntartja korábbi világnézeti kifogásait, mégis Babits új kötete kapcsán ingatagságát költői nagyságával, pártok és ellentétek fölé magasodó művészetével véli igazolhatónak: „Most utólag szánom-bánom, hogy Babits Mihállyal szemben néha annak a zsurnalisztikus polémiának és személyeskedő kritikának hangját használtam, amelyet ő végtelen finnyásságában oly kevéssé értékel, hogy bizonyára nem is fáj neki. Babits nem harcolt, békülékenységet tanúsított, politikátlan művészete nem hatott rám meggyőzően. .. Még nem tudtam, hogy Babitsnak nincs szüksége sajtószabadságra és a művészet immunitására, mert az ő müveinek végeredményben ezek a szabadságok éppúgy nem döntően fontosak, ahogy a politikai korlátok sem árthatnak neki. Most Versenyt az esztendőkkel c. verseskötete megjelenése óta bűnbánóan vallom — mindegy, hogy Babits politizált a háború alatt és a háború után, mindegy, hogy Vörösmarty Akadémista volt, s most Kisfaludysta, fontos az, hogy Babits Mihály olyan havasi magasságáig ért el a magyar költészetnek, amilyen magasságig magyar költő alighanem Aranyt és Vörösmartyt is beleértve, nem ért el sohasem.” 89