Nemes István: Radnóti Miklós költői nyelve - Irodalomtörténeti füzetek 94. (Budapest, 1979)
II. A legjellemzőbb hangtani sajátosságok
némberek / szivét lágyítva hangosan nyelek.” {Hajnaltól éjfélig, Gyermekkori emlék, 1938.) A gyakorta ismétlődő hosszú ő zenéje pedig fel-felszökkenésével a növekedést illusztrálja: „... hogyha nősz, / csak fölfele nőhetsz, mint fölfelé nő itt / ez az erdő . . (,Szerelmes vers az erdőn, 1934.) — így keres fogódzót a keltő a pajkos életörömben. Az aszkéta önemésztés ellenpólusában a gyengéd és simogató életszeretet is megjelenik. Érzékletesen ábrázolja a lélek legapróbb rezdüléseit. A finom reszketés, az apró mozzanatok az ábrázolásban fontos szerepet kapnak, a durva világ ellentétét képezik. A zene halk, többnyire pianisszimó. A mássalhangzók közül a zöngések szaporodnak meg. Például az / hangok gyakorisága jelentősen hozzájárul a versek lágy, melankolikus hangvételéhez. Efféle puha zenéjével jellemzi Kosztolányi formai bravúrját a halott költő emlékét idéző költeményében: „A lélek oly ijedt és /ebbenő, / akár a hűs, könnyüszárnyú fe//eg, / melyre forró csi/Zagok /ehe/nek.” {Ének a halálról, 1937.) A zilált korban fontos kapaszkodó a szerelem, amely most már elmélyült érzelmekre támaszkodik, ábrázolásában előjönnek a kapcsolat olyan meghitt mozzanatai is, amelyek Radnótiig a magyar költészetben csak József Attilánál ismeretesek. A halk kísérőzenét itt is leginkább a gyakori Z hangok táplálják: „eZaZszom, fáradt szívem szíve meZZett, / s szememre fú a jóZismert lehellet.” {Ez volna hát. .., 1937.) Tréfás zenét varázsol az Z és e-é hangok együttes akusztikája a szerelmi vallomáshoz: „A napból méz pereg, / oly rég nem néztelek, / fellebben lebke inged, / penderinted, szerteszáll, / kis pára messze fenn / és látlak meztelen,” {Emlék, 1937.) A hajdani franciaországi utazás kedves élményének felidézéséhez is jól idomul az Z hangok lágy zenéje: „A vonaton a /ámpa haldokolt, / a Zengő ab/akokra néha rátapadt a hold, I szemközt katona ült, szivén egy szőke lány / vi/ágitott. A Zány mosolygott, könnyű á/ma volt.” {Cartes postales, 1937.) Kissé felerősödik a zene, ha az l hangok környezetében testesebb, főként mély magánhangzók (a, á, o, u) vannak. Az emeltebb zenekíséret szükséges is a lelkesült, pátosszal telített himnuszokban, amelyek különben is kiemelkednek a korszak elégiái közül: „Dicsér/ek zöZ-55