Nemes István: Radnóti Miklós költői nyelve - Irodalomtörténeti füzetek 94. (Budapest, 1979)
II. A legjellemzőbb hangtani sajátosságok
11 verse készült antik méretre: 7 hexameter (Harmadik ecloga, Száll a tavasz, Októbervégi hexameterek, Éjszaka, Hetedik ecloga, Á la recherche..., Nyolcadik ecloga), 1 disztichon (Egy verselőre), 1 alkaioszi (Nyugtalan órán), 1 aszklepiadeszifMní a halál) és a disztichon változataként minősíthető Az undor virágaiból című költemény. A versek többsége azonban rímes időmértékes: 48 jambus, 2 daktilus (Federico García Lorca, Nyugtalan őszül) és 1 anapesztus (Álomi táj). Mégis figyelemre méltó a négy hangsúlyos vers megjelenése. Közülük kettő tisztán hangsúlyos (Két karodban, Bájoló), kettő jambikus ritmizálás szerint is tagolható (Eső esik, fölszárad..., Július). Feltűnő szabadosságot mutat a strófaszerkesztés is, hisz mintegy 18—20 vers strófabeosztása változó. Gyakran sajátos verslezárást alkalmaz: a versvégen 1—2—3 soros töredék strófát alkot, hogy a lényeges gondolatot még egyszer kiemelje, nyomósítsa (Második ecloga, Száll a tavasz. .., Ötödik ecloga, Nem tudhatom . . .). Több versében igen gondosan hangolja össze a ritmust az érzelmi-gondolati tartalommal. Nemcsak József Attilánál, hanem Radnóti Miklósnál is nyugodtan beszélhetünk a ritmus szubjektivizációjáról.29 Az antik versforma sajátos felhasználása bizonyítja talán leginkább Radnóti hajlékony verstechnikáját. A korszerű témát súlyosan zengővé, mintegy nehézveretűvé avatja a hexameter lüktetése. Például a Száll a tavasz.. . című költemény záróstrófájának kitörése még nyomatékosabbá válik a hexameter kemény daktilusainak pattogásától. A daktilusok közé spondeusi lábakat alig ékel. A záróakkord első soraiban pedig csupa daktilus található az utolsó láb kivételével, amelynek a klasszikus szabály szerint trocheusnak kell lennie: „A^érna gyökér kiabálj, 1 ewelek kiaőa/jatok éles. . .” A hexameter arsisa pontosan emeli ki a lényeget a Hetedik ecloga következő soraiban: „... és csak az ész, csak az ész, az tudja a drót feszülését.” A daktilusok úgy kattognak, kelepelnek, mint a géppuskák. A hosszú lábak hangsúlyfokozó, lényegkiemelő szere” Szabó György: József Attila és az izmusok. MTA I. OK XIV. 1959. 106. 73