Pach Zsigmond Pál (szerk.): A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada, 1825-1975 (Budapest, 1975)
X. A tudományos fejlődés a szocializmus építésének évtizedeiben
kodási kézikönyve magyar—francia együttműködéssel készül. Külön ki kell emelni e tudományos kutatásoknak a népgazdaság nagy feladatai megoldásához nyújtott közvetlen segítségét (tiszai vízlépcsők, öntöző- és árvízvédelmi rendszerek). A vízgazdálkodás problémái átvezetnek az agrártudományokhoz. A Magyar Tudományos Akadémia részben a közvetlen irányítása alatt működő három kutatóintézet és több támogatott tanszék munkája, részben bizottságainak tudományszervező tevékenysége révén eredményesen járult hozzá az „iparszerű” mezőgazdasági termelés tudományos megalapozásához. Alapvető teendőként jelentkezett nálunk a termésszintet jelentősen meghatározó termőtalaj alaposabb megismerése, hogy erre támaszkodva ki lehessen dolgozni a talajtermékenység növelésének módszereit. Kutatóink továbbfejlesztették a talajok genetikai osztályozását, és befejezték az 1932-ben megkezdett átnézetes talajtérképezést. Ugyancsak jelentős eseménynek számít az országos talaj genetikai térképek, valamint az azokhoz tartozó céltérképek elkészítése. Ezzel egyidőben a termelés számára közvetlenül is hasznosítható eredmények születtek a gyenge termőképességű szikes, savanyú, homok-, és láptalajok javításával kapcsolatos elméleti és gyakorlati kutatások terén. A talajtani feladatokhoz szorosan kapcsolódtak az agrokémiai kutatások. Hosszú éveknek kellett eltelnie, míg az MTA Talajtani és Agrokémiai Intézete, majd az Agrártudományi Egyetem és a mezőgazdasági főiskolák tanszékei, továbbá a mezőgazdasági tanintézetek trágyázási osztályai olyan szintre fejlődtek, hogy a koordinált, rendszeres, a folyamatok lényegét is feltáró, szélesebb összefüggéseket kereső vizsgálatok megindulhattak. Szárazságra hajló éghajlatunk miatt az intenzív és biztonságos termeléshez több kultúránál nélkülözhetetlen az öntözés. A kutatás elősegítésére hozta létre 1960-ban az MTA Agrártudományok Osztálya a Mezőgazdasági Üzemi Vízgazdálkodási Bizottságot, amely elvi-módszertani útmutatással, vitaülések és bemutatók szervezésével, továbbá a műszaki, üzemtani és termelési szakemberek munkájának összehangolásával igen eredményes munkát végzett. A felszabadulás után számottevő nemesítési eredményeket első ízben a cukorrépával értünk el. E növény nemesítése mindig újabb és újabb módszerek segítségével lépést tudott tartani a termelés által támasztott követelményekkel, és a külföldi fajtákkal ma is állja a versenyt. A legnagyobb és népgazdaságilag is legjelentősebb növénynemesítési eredmény a beltenyésztéses hibridkukorica előállítása volt. A biológiai vita közepette az MTA martonvásári Mezőgazdasági Kutatóintézetéé az érdem, hogy e fontos, ma a legnagyobb területen termesztett szántóföldi növényünkből olyan hibrideket állítottak először hazánkban elő (1953), amelyek 15—20%-kal nagyobb termésre képesek a régi, ún. szabadon virágzó legjobb fajtákhoz viszonyítva. A hibridkukoricák termesztése Magyarországon az első hibridek kinemesítését követően öt év alatt általánossá vált. Messze vezetne még csak felsorolni is azokat a növényfajtákat, amelyek az elmúlt 25 évben születtek. A nemesítésre fordított anyagi áldozatnak mintegy ötszöröse térül meg évről évre az új növényfajták bővebb és értékesebb termése révén. Az új, intenzívebb növényfajták, az öntözés és a mind bőségesebben rendelkezésre álló műtrágyák, továbbá a gyomirtó vegyszerek megjelenése szükségszerűvé tették az új termesztési 508