Pais Dezső: Nyelvünk a reformkorban. Tanulmánygyűjtemény (Budapest, 1955)
Gáldi László: Vers és nyelv
ritmusával, mellőzi a hagyományos 8—6 tagolású ballada-formát, csak kivételesen nyúl a túlrövid metrumokhoz (Est), de akkor aztán virtuóz módon,1 viszont szeretne valami újat teremteni, ami az ő költészetét a közvetlen irodalmi előzményektől világosan elválasztja. Nem elég végleg lemondania az antik metrumokról; ezek már az ő közbelépése nélkül is halálra voltak ítélve. Nem vezetheti be minden műfajban a nemzeti verselésnek sajátos hangulatú formáit sem: e formák javarésze annyira eleven ritmusú, annyira szoros kapcsolatban áll énekkel, tánccal, hogy minden műfajra kiterjedő formakészlet nehezen alakulna belőlük. S Petőfi irodalompolitikai, helyesebben szólva politikai okból sem kívánja ezt: Claudius, Schiller és Matthisson fordítója, Eötvös Karthauzijának lelkes olvasója, a francia forradalom rajongója annyira európainak érzi magát, hogy költészetünk teljes elkülönülését — Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty után — nem is véli kívánatosnak. Megtartja tehát, sőt tiszteletben tartja jambusversünket, költői formakincsünk európaiságának e legvilágosabb jelét, de a maga képére és hasonlatosságára szabja: változatosabbá teszi, ritmusát a magyar szó- és szólamhangsúllyal igyekszik összeegyeztetni, s végül olyan funkcióval ruházza fel, amely szoros kapcsolatban áll az ő költői nyelvének fentebb elemzett sajátos egyszerűségével. A köznyelv költőivé emelése nehezen aratott volna sikert, ha Petőfi a maga tudatosan leegyszerűsített, hétköznapi nyelvét a legbanálisabb, legnépszerűbb metrumkeretekbe önti. Verseinek nagyszerű belső felépítéséhez, képzeletének merész szökelléséhez nem volt más méltó, mint látszólag szeszélyes, szinte versről-versre változó versidom, amely azonban egy-egy költemény keretében mégis önmagához következetes: akárcsak később Adynál és József Attilánál, az első versszak kirajzolja az új szerkezet általános vonalait, s azután a következő szakok — tekintettel arra, hogy a szerkezet összetevői, az egyes metrumképletek mégis csak ismertek — az új ritmusba szinte beleringatják az olvasót. A Rabhazának fia című vers például négy jambusi metrum kombinációját mutatja, de az első szak oly éles körvonalakkal vetíti elénk a strófa ízeit, mintha egy antik lírai formával lenne dolgunk: Menjünk, menjünk a földbe, Beteg szivem! Hiszen Megtetted, a mit kelle, Megtetted, a mit lehetett: Viselted honfisebedet. 1 A „túlrövid” sorokat a Rajzolatok már 1838-ban kifigurázta: „Ki az ördög ne borzadna meg, mikor teszem azt, illyen szabású verseket olvas, a’ miilyeneket én most hamarjában zengek: A’ halász. Vihar kerül, Éj nem derül. Villám cikáz, Klem csatáz stb.” (I, 205; 1. uo. 212). 581