Pál József: Dante. Szó, szimbólum, realizmus a középkorban (Budapest, 2009)
Bevezető
szent műalkotásaiban a jel realista ábrázolása közel sem volt azonos a dologéval. A teológiai szemlélet elvei szerint létrejött költeményeknek legalább két, egymással hierarchikus rendbe állított poétikai elvárásnak kellett megfelelniük. A „felismerést” lehetővé tevő, de másodlagosnak tekintett tapasztalati valóság a természetutánzás elveivel ábrázolható volt. Csak jól megfigyelt alakok és megértett szavak tárták fel isteni tartalmukat. Arisztotelész skolasztikára gyakorolt óriási hatásának nem volt része a miméziselmélet, a Poétika a 16. század második felében terjedt el és vált követendő módszerré. Az, ami a lényeg volt, a teremtett világon túlra mutatott, a láthatatlan valóság viszont főleg másként, szimbólumokon keresztül, allegorikus módon jelenhetett meg. A természet a művész számára pusztán kiindulás lehetett, igazi valósága a dolgok közönségesen nem látható lényege, összefüggésrendszere, amely az inspirációban, Danténál látomásban érzékelhetővé, konkréttá és megjeleníthetővé válik. A szavak, a költői formák, a szimbólumok egy sajátos szükségszerűség és nem pusztán a konvencionalitás elve alapján születtek. Dante rendkívül gazdag történelmi, teológiai, poétikai és művészeti ismeretanyaggal rendelkezett. A hermeneutika és a szimbolizmus témakörében műveltségének egyes mozzanatait szélesebb, teológiai és történeti összefüggésben tárgyaltuk. A kötetben számos utalás történik a későbbi fejleményekre, részben a hasonlóság, részben a különbözőség okán. Legtöbbször a Dante-inspiráció egyértelmű jeleit mutató, azt megszüntetve is megőrző Goethe művei kerülnek előtérbe, de alkalomszerűen másokéi is (Lessing, Mozart, Baudelaire, Ady, József Attila stb.), azonban mindig a hatás kibocsátója szempontjából. Egyedül az appendix változtatja meg az 1300-as kiindulási időpontot, ebben Michelangelo Dante-élményéről, a szobrász és festő műveiben fellelhető hatásokról van szó. 10