Péczely László: Tartalom és versforma - Irodalomtörténeti füzetek 49. (Budapest, 1965)
IV. A rímelés funkcionális problémái (rímes strófaszerkezetek)
művészien előkészítve csendül fel hatásosan a vers utolsó szavaként a „hószín szárnyú” jelzős Béke rímfelelő: Egy boldog remegés, és felpiheg sóhajtva A fájó ősanyag: immár a kínnak vége! S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka S kileng aboldog légbe a hószin szárnyú Béke. A témának megfelelően súlyos rímpárokkal megterhelt Berzsenyi c. szonettje végére is rímfelelőnek a leglényegesebb szót, a bibliai vonatkozásával is tartalmasult Dánielt tartogatja: És reszketőn idézem régi, fáradt Estéid kedvét, míg csöndben borozván Késztéd lelked szebb korba szállni el, S szolgáid félve és juházva vártak: A bús magyar szók, sok kevély oroszlán Magányod vén barlangján, Dániel! Frappáns a rímmel való lezárása élete utolsó éveiben írt szerelmi lírája egyik remekének, az Álarcosanr\&k:is: Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet, Váró révem, virágos menedékem. Most álarc van rajtam, zord és hideg, De letépem. Vagy szelíden, míg elfutja a könny, öledbe hajló arcomról lemállik, S te ringatsz, ringatsz, jó térdeiden Mindhalálig. A vers utolsó sorának rövidsége csak még fokozza a rímelő szó nyomatékosságát. Juhász Gyula-kötetet forgatva is lépten-nyomon találkozunk a verset záró rímes poentírozással, nála is elsősorban a forradalmi mondanivalójú versekben. Első kötetéből való, 1848 emlékét idéző Magyar népem c. versében refrénszerűen tér vissza a versszakok végén a kaszára mint harci fegyverre való utalás. Legnyíltabban az utolsó versszak végén, hol mint hatásos, verset záró utolsó rím csendül fel fenyegetően a szó: 174