Péter László: Juhász Gyula a forradalmakban - Irodalom - szocializmus (Budapest, 1965)
A költői eszközök problémái
A KÖLTŐI ESZKÖZÖK PROBLÉMÁI „Hangköre nem tágabb, mint húszéves korában, hogy pályáját elkezdette” — írta az Ez az én vérem és a Nefelejcs méltatásában Kosztolányi. Azt is kifejtettem, hogy megállapításában látszólag van is igazság, különösen, ha csak a két kötet „öncenzúrázott” verseiből vonjuk le ítéletünket. Az új hangot és új tárgyat ezenkívül azért is nehéz észrevenni Juhász ekkori lírájában, mert mind a kettő megtévesztően búvik meg a költői eszközök már kialakult, hagyományos mezében. A költő régen túljutott ifjúkorának a századvég dekadenciájából, a parnasszizmusból és az impresszionizmusból is táplálkozó költői korszakán, de úgy haladta meg ezeket, hogy az ekkor magába szítt hatásokat áthasonítva, tartósan színezte velük líráját. Egy-egy példa talán érzékeltetheti, mi az, ami az „avatatlan” előtt, ahogy Kosztolányi mondja, de még az értők szemében is e líra változatlanságának, állandóságának látszatát kelti. Hiszen nem lehet véletlen, hogy két egymástól olyan lényegesen eltérő szemléletű esztéta és kritikus, mint Komlós Aladár és Féja Géza, ugyanerre a megállapításra jut. Szellemes „ihlettörténeti” munkájában Rónay György érdekesen mutatja ki, hogy a századvég gondolkodásában a valóság értékébe vetett hit megrendülésének kifejeződéseként hogyan válik általános költői motívumá „az élet álom” metaforája. Schopenhauer a filozófiai megfogalmazója, s nálunk Vajda, Komjáthy, Reviczky a legjelentősebb költői átélői ennek az életérzésnek, amely az Arany János fordításában épp e tájt közkinccsé váló Hamlet pesszimista bölcselkedéseiben irodalmi előzményre is talált. A századforduló költészetében álom minden, ami nem fér össze a kor brutális valóságával, kirí az élet durva realitásából, a „szürke élet” prózai laposságával szemben eszményi, mohó anyagiasságával szemben ideálisan érdektelen. Hamlet és Don Quijote e lírai tartás két kedvelt hőse, a nagy lélek két alaptípusa: a tragikumba zuhanó és a humorban föloldódó. Juhász zsengéi iskolapéldái ennek az utánérzésnek. 17 éves, amikor Komjáthy nak Reviczkyt jellemző epitetonját („álmok álmodója”) alkalmazza — éppen a maga hősének vallott Don Quijotéra: Ábrándos, balgatag vitéz, Bolondos álmok álmodója (Don Quixote) A versike három strófájában háromszor fordul elő az álom szó különféle változata. Befejezésül ezzel a szubjektív hangsúllyal: Mindig is lesznek álmodók, Mint jómagam, oly Don Quixottok. 276