Péter László: Juhász Gyula a forradalmakban - Irodalom - szocializmus (Budapest, 1965)
Kitekintés
ben találta meg testvéreit, s a szocializmusban azt a látást, amely a magyar parasztban — akiben addig csak méla búsulásban rokon embertestvért látott (Földanyánk) — fölismerte a jövendő harcok letéteményesét, a munkásosztály kaszás szövetségesét. Juhász Gyula 1919-ben találta meg a munkásosztály kezét, s útja ettől fogva majdnem egy évtizeden át együtt vezetett vele. Ha utóbb, a húszas évek vége felé meglazultak is kapcsolatai a szegedi munkásmozgalommal, annak kölcsönösen oka volt a szegedi szociáldemokrata párt akkori vezetősége és a költő romló egészsége. De költészetének az a magaslata, amely József Attila tanítómesterévé és sokban előfutárává tette, ebből a szolidaritásból született. József Attila előtt nincs a magyarságnak még egy klasszikus költője, aki a munkásmozgalomban olyan tevékeny szerepet játszott volna, mint Juhász Gyula. A Munka szerkesztőségi dolgozótársa, a Munkás Kultúrbizottság elnöke, a Munkásotthon előadói emelvényének gyakori szónoka, akit a pártlap következetesen „elvtársnak'’ szólít, mint A Munka szerkesztőségében újságíró társa, Gács Demeter vallotta, részt vett a pártvezetőség ülésein is ez idő tájt. Joggal írhatta Gács Demeter: „Semmi hamis tekintet nem tarthat viszsza annak megállapításától, ami neki dicsősége, a magyar munkásságnak pedig megbecsülhetetlen gazdagodása, hogy fenntartás nélkül, teljesen az ügyé, a mozgalomé volt.” Pedig drága árat fizetett a költő a munkásosztállyal vállalt szövetségéért. Ezért nem kaphatta meg, egészen 1928-ig, tanári nyugdíját, ezért titulálta a jobboldali sajtó éveken át „vörös költőnek”, ezért támadta úton-útfélen. Kosztolányi is éreztette vele, hogy furcsállja magatartását. 1920. febr. 15-i levelében sorok közé rejti rosszalását, bírálatát. „Én azonban a kommün alatt is kaptam híreket önről — írta Juhásznak. — Nagyon boldog voltam, ha néhanapján kezembe került egyegy szegedi lap, melyből szép, nemesen-magyar nevét hallottam. Bármilyen kusza és ostoba híreket hoztak nekem, tudom, hogy ön csak magyar lehet, csak magyar maradhat. Az se zavart meg, hogy szembehelyezkedett azzal az írói táborral, mely önt szeretettel várta és várja ma is ...” Aztán egy hónap múlva, márc. 14-i levelében, amikor közölte a szegedi költővel, hogy Horvát Henrik és az ő javaslatára megválasztották Juhászt a Petőfi-Társaság tagjává, hozzá tette: „kérem, a tagságot fogadja el, bármi is volt a politikai meggyőződése...” Juhász elfogadta, mert szorongató magánya és üldözöttsége közepette mentőöv és védőpajzs volt ez a tagság számára. De amikor 1920 novemberében, székfoglalója alkalmával Pékár Gyula arra szólította föl, hogy legyen hű a Petőfi-Társaság tradícióihoz, azt válaszolta: „én egyet ígérek: mint eddig, ezután is, mindhalálig hű akarok maradni Petőfi Sándor szelleméhez!” Amikor Dobay Gyula, az ellenforradalmár ügyvéd és „levitézlett kormánybiztos” (ahogy Juhász nevezte) 1925-ben bíróság elé citáltatta a költőt, a vádirat terhére rótta: „... Szegeden éppen Juhász Gyula terhelt volt az, aki a forradalom előtt, mint a szegedi radikális pártnak egyik nagyon tevékeny tagja a Károlyi és szocialista párttal egyesülve tevékeny részt vett a Szegeden később bekövetkezett alkotmány-ellenes uralom előkészítésében s azonkívül a jogellenes uralomban szerepet is vitt...” Dobay Gyula „izgalomtól remegő” hangon, kiáltozva mondta vádbeszédében: „Ez az ember a szegedi demagógia vezére, ez az ember szétverette a magyarságot a Széchenyi téren, ez az ember Szegeden Munkásszínpadot létesített, ezt az embert kiutasították a városházáról hazafiadat) 293