Pomogáts Béla: Déry Tibor - Kortársaink (Budapest, 1974)
Az ember és a történelem esélyei
val, aki szokatlan szavakkal tiltakozik a kollektív felelőtlenség morálja ellen: „Nem kívánok olyan világban élni [. . .] — mondja —, melyben az ember kitér bűnei elől. Jogot követelek arra, hogy magam választhassak boldogság és boldogtalanság között. [.. .] Nem nyugszom bele abba, hogy ellenállás nélkül feladjam szabadságomat, s meg fogok küzdeni azért, hogy beteljesíthessem asszonyi sorsomat.” Vagyis azok iránt érez rokonszenvet, akik még őrzik az emberi kapcsolatokat és érzelmeket, a munka örömét, azt a hitet, hogy küzdeni s embernek lenni mégis érdemes. Ők a regény igazi hősei; eleven emberek módjára válnak ki X. személytelen sokaságából, a pusztán kollektív tulajdonságokat hordozó figurák közül. A homályos színekkel, laza kontúrokkal festett, elvontabb alakokkal szemben őbennük ölt testet az életmű realista emberábrázolása, megjelenítő ereje. X. lázadói méltán foglalhatnak helyet a Déry-hősök arcképcsarnokában, az emlékezetes figurák között. És e lázadó hősökhöz hasonlóan az ironikus hang és ábrázolás is az eszmei ellenállás eszköze. Kafkától eltérően, aki tökéletesen azonosult az általa teremtett mítosszal, Déry iróniával távolítja el magát X. életelveitől és magatartásformáitól, mintha a kiábrándultsággal, a nihillel szemben is szkepszist tanúsítana. G. A. ellenérzéssel figyeli és kommentálja X. szokásait, viszonyait, s bár szerelme kedvéért visszatér a pusztulásnak abba a világába, ahonnan egyszer már elmenekült, tudja, hogy az önkéntes halál ellenkezik leginkább az emberi létezés elemi moráljával, az emberiség megmaradásának természetes erkölcsi elveivel. Mert az életet, legyen bár megalázó és szerencsétlen, többre tartja, mint a pusztulást. 1938-ban József Attila halála után jegyezte le a következő gondolatot: „Bárhogy kutatok is lelkiismeretemben, megnyugtatóbb lett volna számomra, hogy szenved, mint az, hogy vége van.”157 154