Pósa Zoltán: Hernádi Gyula - Kortársaink (Budapest, 1990)
Intellektuális próza. A magyar irodalom „recesszív” vonulatáról
hogy' „betömné”. Ráadásul a romantikus mese mítoszának sajátos totalitás, transzcendencia alkotása fokozatosan eltűnik Jókai követőinek műveiből. Mikszáth tudató*7 san közelít a „kritikai realizmushoz”, oeuvre-jéból kikristályosodik a kitaszított paraszt s a saját halálát elegáns, parazita módon túlélő dzsentri - a magyar regény legkövethetőbb vonulatának kulcstípusaként -, ám túlburjánzik műveikben az anekdotizmus. A kortárs nagyregény jegyeiből a lélek infemális titkait boncoló dosztojevszkiji, a totális társadalmi tablókra törekvő tolsztoji modellből a lineáris, folyamatos cselekmény vezetés külső jegyeit érhetjük tetten hazai prózánkban. E készség elég erős ahhoz, hogy eltakargassa nagy mesélóink s a regényíró Móricz legtöbb művének fabuláló, ironikus, drámai anekdotafüzér jellegét. Annak, hogy századelőnk - rangos, világszintű kisepikánk ellenére is - adós maradt folyamatosan létező, iskola- és hagyományteremtő regényirodalommal, részben irodalomszociológiai okai vannak. Próféta, néptribun, vátesz-funkciókat betöltő íróinknak kisebb terjedelmű alkotások tökéletes kidolgozására maradt idejük. Mind az alkotói munkamegosztás, mind a következményeként kialakult formai műgondhiány terhes örökségként gyűrűzik tovább. A XX. századi magyar lírában szimbolizmus, szecesszió, avantgárd, szürrealizmus - s az antikvitás tudatos kultuszát-reneszánszát vállaló formai tökély együttéléséből és harcából kialakult a folyamatosság, amelyből szükségszerűen sarjadt Ady, a teljességet különböző módon meghódító Nyugatos társai, illetve József Attila lírája. A században, amely Thomas Mann keresztény-huma-18