Pósa Zoltán: Hernádi Gyula - Kortársaink (Budapest, 1990)

Intellektuális próza. A magyar irodalom „recesszív” vonulatáról

hogy' „betömné”. Ráadásul a romantikus mese mítoszá­nak sajátos totalitás, transzcendencia alkotása fokozato­san eltűnik Jókai követőinek műveiből. Mikszáth tudató­*7 san közelít a „kritikai realizmushoz”, oeuvre-jéból kikristályosodik a kitaszított paraszt s a saját halálát elegáns, parazita módon túlélő dzsentri - a magyar regény legkövethetőbb vonulatának kulcstípusaként -, ám túlbur­­jánzik műveikben az anekdotizmus. A kortárs nagyregény jegyeiből a lélek infemális titkait boncoló dosztojevszki­­ji, a totális társadalmi tablókra törekvő tolsztoji modell­ből a lineáris, folyamatos cselekmény vezetés külső jegye­it érhetjük tetten hazai prózánkban. E készség elég erős ahhoz, hogy eltakargassa nagy mesélóink s a regényíró Móricz legtöbb művének fabuláló, ironikus, drámai anek­dotafüzér jellegét. Annak, hogy századelőnk - rangos, világszintű kis­epikánk ellenére is - adós maradt folyamatosan létező, is­kola- és hagyományteremtő regényirodalommal, részben irodalomszociológiai okai vannak. Próféta, néptribun, vá­­tesz-funkciókat betöltő íróinknak kisebb terjedelmű alko­tások tökéletes kidolgozására maradt idejük. Mind az alkotói munkamegosztás, mind a következményeként ki­alakult formai műgondhiány terhes örökségként gyűrűzik tovább. A XX. századi magyar lírában szimbolizmus, sze­cesszió, avantgárd, szürrealizmus - s az antikvitás tuda­tos kultuszát-reneszánszát vállaló formai tökély együtt­éléséből és harcából kialakult a folyamatosság, amelyből szükségszerűen sarjadt Ady, a teljességet különböző mó­don meghódító Nyugatos társai, illetve József Attila lírá­ja. A században, amely Thomas Mann keresztény-huma-18

Next