Rúzsás Lajos - Szakály Ferenc (szerk.): Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából (Budapest, 1986)
Szakály Ferenc: A török-magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt
Évről évre behatoltak a dél-magyarországi részekre, ahol időlegesen várakat foglaltak el és égettek fel (1458: Szávaszentdemeter, 1460: Kevi, 1462: Szávaszentdemeter és Kölpény) s Nándorfehérvár meglépésével is megpróbálkoztak (1460. május). Mindeközben a magyar haderő csak néhány, felettébb korlátozott célú kitámadással próbálkozott a határok közvetlen előterében. A magyar portyákat — hiszen többnek ezeket a vállalkozásokat aligha minősíthetjük — ekkor általában Szilágyi Mihály vezette, mígnem 1460-ban, a Szendrő visszafoglalására tett kísérlet közben maga is fogságba nem került; a törökök Konstantinápolyba hurcolták és kivégezték. Galambóc elestének hírére a nemrég trónra került Mátyás király általános felkelést és keresztes hadat hirdetett, Péterváradnál és Kevinél összegyűlt serege azonban beérte azzal, hogy a Szerémséget védelmezze a török portyázókkal szemben. Szerbia elfoglalása után a szultán Boszniát vette célba. Mátyás éveken keresztül hadilábon állott mind Stefan Tomassal, mind pedig az 1461-től őt követő Stefan Tomaseviccsel, mert azok a pápa segítségével igyekeztek ellensúlyozni a Bosznia függésben tartására irányuló, egyébként amúgy sem túlzottan hatékony magyar akciókat. Végül a fokozódó török nyomás hatására Tomasevic kiegyezett Mátyással; néhány várat átengedett neki és megtagadta a török adót (1462. május). Amikor a szultáni had 1463 elején gyülekezni kezdett országa megrohanására, Tomasevic ismét fegyverszünetet kért és kapott ugyan a szultántól, de újabb pálfordulásával inkább siettette, semmint elodázta bukását. Mehmed 1463 májusában— júniusában lényegében ellenállás nélkül foglalt el mintegy 70 kisebb-nagyobb boszniai erősséget, köztük a nagy stratégiai fontosságú Bobovacot, Jajcát (Jajce) és Kljucot, a fogságba esett királyt pedig kivégeztette. Kevesebb szerencsével járt a szultán Hercegovinában, amelynek fővárosát, Blagajt Stefan Vukcic herceg oly eréllyel védelmezte, hogy a török had dolgavégezetlenül kényszerült elvonulni alóla. Szerbia és Bosznia elfoglalásával és bekebelezésével befejeződött a magyar korona tartományaitól délre, illetve — Horvátország felől tekintve — keletre elhelyezkedő egész balkáni terület török uralom alatti egyesítése. Ezzel véglegesen megsemmisült az a „harmadik” politikai és katonai erő, amely egyszer, 1389-ben már összeroppant és török befolyási övezetté vált, de 1402 után ismét új életre kelt, hogy némelykor aktív tényezőként, máskor pusztán csak nehézkedésénél fogva továbbra is szerepet játsszék a két meghatározó erő küzdelmében. Ami a Balkánból az adriai partvidéken egyelőre még elkerülhette a török megszállást (Hercegovina, Albánia) — éppen a török hódítás következtében —, túlontúl messze került Magyarországtól és Horvátországtól, semhogy a magyar király velük mint tényleges szövetségessel számolhatott volna. Ez pedig annyit jelentett, hogy a törökök, ha folytatni kívánták előrenyomulásukat nyugat és észak felé, már csak közvetlenül Magyarország és Horvátország testéből szakíthatták ki újabb zsákmányukat, az újabb területeket. S miután 40