Rúzsás Lajos - Szakály Ferenc (szerk.): Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából (Budapest, 1986)
Szakály Ferenc: A török-magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt
rosára növekedett. Míg a magyar király évi 150—200 ezer forint, addig a szultán mintegy évi 4 millió arany bevétellel rendelkezett. A küzdelem kezdetén azonban ezek a tényezők nem magyarázhatják egyértelműen a szultáni hadak fölényét, hiszen a törököknek ekkor még Anatólia területén is komoly ellenfeleik voltak, s még 1451-ben sem voltak olyan területi fölényben — a birodalom területe ekkor 570 000 km2 —, hogy azt a magyar királyság tartományainak lényegesen magasabb fejlettségi szintje ne ellensúlyozhatta volna. Áll ez még akkor is, ha a törökök mindig messze-messze jobban kihasználták a balkáni országok kényszerű katonai „segítségét”, mint a magyarok. A magyarázat itt alighanem egyértelműen a török és a magyar (úgy is mondhatni: európai) állam-, társadalom- és hadszervezet különbségeiben keresendő. Mivel ennek okai és jellemzői a szakemberek előtt általánosan ismertek, elég itt annyit jelezni: a mindig rendkívül nehézkesen, többnyire késedelmesen gyülekező, annál gyorsabban felbomló, „ezerfejű” keresztény hadak eleve hátrányban voltak az egyszemélyi irányítás alatt álló, minden mást katonai-hódítási céljainak alárendelő török állam seregével szemben. Míg a magyar—horvát társadalomszervezet, közigazgatási és adóztatási rendszer mindig is tág lehetőséget engedett az ország katonai erőfeszítéseit bénító egyéni és partikuláris érdekek érvényesülésének, a török társadalomszervezet jórészt .egybeesett a hadszervezettel, a közigazgatási és adóztatási rendszer pedig elsődlegesen a hadviselés céljait szolgálta ki. A két állam- és hadszervezet közti immanens különbségekből — főként az összehasonlíthatatlanul egységesebb török irányítási és gyorsabb mozgósítási rendszerből — fakadó előnyök különösen szembetűnőek a a ritka magyar offenzivák idején. I. Lajos itáliai és litvániai háborúit nem számítva, a magyar királyság a központi részeitől számított 300— 400 kilométer sugarú kör mentén volt érdekelve az erőviszonyok változásában, s ennek mentén folytatta háborúit is. Ezzel szemben a törökök, birodalmuk központjától számítva, mindig is nagyobb, hovatovább már 1000—1500 kilométer sugarú kör mentén hadakoztak, s menet-jövet mindeközben át kellett kelniük a Dardanellákon is, ami abban a korban komoly erőpróbának számított. Mindez természetesen bizonyos előnyt jelentett a magyar hadseregnek; a szultán más irányú, rendszerint anatóliai elfoglaltsága minden alkalommal ott szerepelt azok közt az indítékok közt, amelyek Magyarországot törökellenes offenzíva megindítására sarkallták. A szultán ennek ellenére mégis minden alkalommal idejében megérkezhetett Anatóliából, s megakadályozhatta, hogy a támadó keresztény seregek, távollétében, tartós lépéselőnyre tehessenek szert. A török erőfölény természetesen egyenes arányban növekedett a birodalom területének és népességszámának növekedésével. Ez a tendencia jól leolvasható a szakaszolásból is. Az 1389 és 1466 közt eltelt 78 esztendőben a szakaszhatárokat jelző fordulatok rendkívül gyorsan — átlagban 7—8 évenként, egyes esetekben ennél is sűrűbben — követték egymást. Ez pedig annyit jelent, hogy a magyar királyságnak ekkor még volt ereje rá, 56