Santarcangeli, Paolo: Magyarok Itáliában. Tanulmányok és előadások - Irodalomtörténeti füzetek 121. (Budapest, 1990)
A magyar irodalom Itáliában
nagyon is tisztában vagyok vele, hogy megérett a teljes átdolgozásra. Ennek kapcsán hadd tegyek egy rövid kitérőt. Aki arra a feladatra vállalkozik, hogy antológiát állít össze a modern magyar költészetből, megoldhatatlannak látszó dilemmák egész sorával találja magát szemközt. Mellőzze azokat a gyökereket, melyekből a magyar líra megújulása kibontakozott; vegye adottnak — tudva, hogy nem adott — Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, József Attila s a többiek kielégítő ismeretét, s kezdje rögtön, mondjuk Illyés Gyulával? Mellőzze a legfontosabb elődöket is; olyanokat, mint Füst, Kassák, Szabó Lőrinc és mások? Szűkítse le a kört azokra a kortárs költőkre, akik napjainkban biztos hírnévnek örvendenek, tegyük fel: Weöres Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre? De hát mit érne egy olyan antológia, amely kihagyná — hogy csak néhány nevet soroljak fel, de ábécésorrendben — Áprilyt, Berdát, Csorba Győzőt, Devecserit, Erdélyi Józsefet, Garai Gábort, Jékelyt, Kálnokyt, Képes Gézát, Pilinszkyt, Rábát, Rákost, Rónay Györgyöt, Somlyó Györgyöt, Takáts Gyulát, Váci Mihályt, Vas Istvánt, Vihar Bélát, Zelk Zoltánt, olyan jelentős költőnőket, mint Hajnal Anna, Károlyi Amy, Nemes Nagy Ágnes. (Elnézést kérek azoktól, akiket nem említettem.) > Ha beválogatjuk őket képzeletbeli antológiánkba — hiszen talán megtehetnénk, és kétségtelenül meg kellene tennünk —, a kötet aggasztó terjedelemre rúgna, mégha minden szerzőt csak négy-öt versével képviseltetnénk is; és feltétlenül terjedelmes történelmi-kritikai bevezetőt kellene fűzni a műhöz, valamennyi szereplő kielégítő jellemzésével. így az antológia — ha egyáltalán lehetséges ekkora anyagot egyetlen kötetbe szorítani — elriasztaná a képzeletbeli olasz olvasót, feltéve — s ez megint csak fölöttébb optimista feltevés —, hogy sikerül találni egy olyan kiadót, amely hajlandó vállalni egy szűk körben ér115