Santarcangeli, Paolo: Magyarok Itáliában. Tanulmányok és előadások - Irodalomtörténeti füzetek 121. (Budapest, 1990)
Petőfi és Itália
zük a szavak lüktetését, szárnyalását: szigorúan hűségesek maradjunk az eredeti szöveghez. Egyszerű, közérthető nyelvet kell használnunk — Petőfié is ilyen volt mindig —, egy, hogy úgy mondjam, „elementáris” poétikát követve. Biztos kézzel kell válogatnunk Petőfi lírájában. Azokat a verseket kell kiemelnünk, amelyek — s ezek vannak túlsúlyban — az örök költészet hangján szólnak, amelyek által az ember érzésvilága tovább gazdagodik. így az olvasók felfedezik majd, hogy Petőfi költészete mindig valamilyen „élmény” forrása; hogy összhangban van a természettel és az emberekkel; s hogy nem csupán „valódi”, a szó imént vázolt értelmében, hanem — József Attila érzékletes kifejezésével — „igaz” is: aki elmélyül benne, mintegy megmerítkezik az „igaz szó” tisztító forrásvizében. Felfedezzük majd, hogy ez a lánglelkű ifjú, aki huszonhat évesen esett el a kozákok szuronyaitól, verseiben a szabadság s az emberi méltóság eszményét zengi; de ez az eszmény nemcsak egyetlen nép szabadságát és méltóságát szolgálja, hanem az egész emberi nemét: világunkét, amelyet hajdan a görögök a Kozmosszal és a Szépséggel azonosítottak. (Schéry András fordítása) 73