Santarcangeli, Paolo: Magyarok Itáliában. Tanulmányok és előadások - Irodalomtörténeti füzetek 121. (Budapest, 1990)

Petőfi és Itália

zük a szavak lüktetését, szárnyalását: szigorúan hűsége­sek maradjunk az eredeti szöveghez. Egyszerű, közért­hető nyelvet kell használnunk — Petőfié is ilyen volt mindig —, egy, hogy úgy mondjam, „elementáris” poé­tikát követve. Biztos kézzel kell válogatnunk Petőfi lírá­jában. Azokat a verseket kell kiemelnünk, amelyek — s ezek vannak túlsúlyban — az örök költészet hangján szólnak, amelyek által az ember érzésvilága tovább gaz­dagodik. így az olvasók felfedezik majd, hogy Petőfi köl­tészete mindig valamilyen „élmény” forrása; hogy össz­hangban van a természettel és az emberekkel; s hogy nem csupán „valódi”, a szó imént vázolt értelmében, hanem — József Attila érzékletes kifejezésével — „igaz” is: aki elmélyül benne, mintegy megmerítkezik az „igaz szó” tisztító forrásvizében. Felfedezzük majd, hogy ez a láng­lelkű ifjú, aki huszonhat évesen esett el a kozákok szu­ronyaitól, verseiben a szabadság s az emberi méltóság eszményét zengi; de ez az eszmény nemcsak egyetlen nép szabadságát és méltóságát szolgálja, hanem az egész em­beri nemét: világunkét, amelyet hajdan a görögök a Koz­mosszal és a Szépséggel azonosítottak. (Schéry András fordítása) 73

Next