Sárkány Mihály - Szilágyi Miklós (szerk.): Társadalom - Magyar néprajz nyolc kötetben 8. (Budapest, 2000)
Az ipari munkásság
KUTATÁSI ELŐZMÉNYEK Magyarországon a néprajzi kutatás főként a néppel sokáig egynek vett parasztság életviszonyainak, műveltségi állapotának, folklórjának megismerésére irányult. A munkástársadalom rétegei közül legtöbb figyelmet a bányászok kapták. Orbán Balázs és Jankó János egyaránt teret szentelt a torockói ércbányászok és vasmunkások, illetve a tordai sóvágók bemutatásának. Leírták munkahelyüket és otthonaikat, szerszámaikat, ruházatukat, ételeiket, szokásaikat stb. Orbán pozitivista leírásait Jankó részben kiegészítette, részben a három évtizeddel későbbi állapotot rajzolta meg, s ezzel a változásokat rögzítette nagy tudatossággal. Rámutatott a torockói vasművesség válságára, fokozatos megszűnésére. Mintegy 250 szót tartalmazó szótárban elemezte Torockó bányászati szaknyelvét, s a tájmonográfiának a torockói vasbányászatot és kohászatot bemutató fejezetét közreadta a Magyar Mérnök- és Építészegylet Közlönyében is (1893). Első évfolyamában az Ethnographia színes beszámolót közölt a budapesti munkásság első május elsejei felvonulásáról (Ethn. 1890: 307). Ezt követően azonban 50-60 éven át egyetlen szava sem volt a gyári munkásság életéről és hagyományairól. Bátortalanul tapogatózott a munkásság irányába a századelőn bontakozó polgári szociológia is. A Huszadik Század 1909-ben közölte Braun Róbert alapos dolgozatát a marosvásárhelyi munkásság életéről (Braun R. 1909/1973). A két világháború között a hivatalos társadalomtudomány szinte teljesen figyelmen kívül hagyta, a népi szociográfia alkotásai közül pedig csupán Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című könyve foglalkozott érdemben a munkásság helyzetével. Erdei 1943-ban a szárszói konferencián tartott előadásában és A magyar társadalom a két világháború között címen megjelent munkájában (Erdei F. 1976) tett érdemi megjegyzéseket a munkásság szerepéről és helyéről a magyar társadalomban. Sajnálatunkra ezt a társadalmi osztályt Erdei sem ismerte olyan behatóan, mint a többit. Előítélettel közelített hozzá és túlságosan ideologikusán szemlélte. A munkásmozgalmi, szakszervezeti lapok, mint a Népszava vagy a Szocializmus írásai a politikai harc, az agitáció napi követelményeit tartották inkább szem előtt, mint a hűséges dokumentálást, a pontos leírást, a módszeres adatfelvételt. Nem születtek időtálló munkásszociográfiák és kevés olyan távlatos elemzést ismerünk, mint a Földes Ferencé 1941-ből: A munkásság kulturális helyzete Magyarországon (Földes F. 1961). E kor magyar munkásainak életéről József Attila költészete mindennél és mindenkinél nagyobb erővel, hitelesebben szól. Kassák Lajos, az erdélyi Nagy István és mások is időtállóan örökítették meg egyes munkáscsoportok sorsát. A gyáripar és a munkásosztály fejlődéstörténetéről csak a korszak végén jelent meg egy-egy monográfiának szánt könyv, mint Rézler Gyula: A magyar nagyipari munkásság kialakulása (1938/1945), illetve Futó Mihály: A magyar gyáripar története (1944) című műve. Akkoriban a bányászat technikatörténetét, művelődéstörténetét vizsgáló Faller Jenő is kezdte már közölni első írásait (Faller J. 1942; 1943). Látni való, hogy ezek a munkálatok a történettudományon kívül folytak. A második világháborút követően ideológiai alapon, tudománypolitikai beavatkozásokkal kezdeményezte a hatalom a munkásosztály történetének, hagyományainak 240