Sárkány Mihály - Szilágyi Miklós (szerk.): Társadalom - Magyar néprajz nyolc kötetben 8. (Budapest, 2000)
Az ipari munkásság
rezés. Különösen vidéken volt szokásban, hogy a vállalat lakás, ellátás vagy más jogcímen visszatartotta a munkabér egy részét. Ezért már az 1872. évi VIII. te. 72. §-a kimondta, hogy a gyáros köteles készpénzben kifizetni munkásai bérét, mégpedig hetente, ha másképpen nem egyeztek meg. Meghagyta azt is, hogy a munkáltató szeszes italokat, árukat nem hitelezhet a munkásainak. Az első ipartörvény ezen rendelkezése azonban írott malaszt maradt. Az 1884. évi második ipartörvény megengedte, hogy a munkást belegyezése esetén a vállalat lakással, tűzifával, földhaszonélvezettel, élelemmel, orvossággal lássa el a munkabére terhére. Az erdélyi sóbányászok bérében az 1890-es években búza és kukorica is szerepelt, továbbá tűzifa, az átlagos piaci áron számolva. Kincstári vállalatoknál a munkások bérébe beszámították állataik legeltetésének díját s a sóbányászok sójárandóságát is. Mindazonáltal a Zsil-völgyi és a bánáti bányászok még 1903-1904-ben is azért harcoltak, hogy hetente kapjanak munkabért és a vállalatuknak törvény tiltsa meg a természetbeni fizetést (Rézler Gy. 1938: 90, 169; Vajda L. 1981: 197). Csökkentették a munkabér összegét a változatos jogcímeken megállapított levonások is. A bányászatban századok óta a munkás fedezte a lőpor, a kéziszerszámok, a világító eszközök és anyagok árát. Torockón a bányász 16-25 krajcárt kapott egy mázsa vaskő kihordásáért, s naponta két mázsánál többet kihordani nem tudott. Szűkös krajcárjaiból „kell fedezni a munkásnak a szerszámok, lőpor és világítás árát” (Jankó J. 1893:186). A pécsi szénbányákban 1893-ban, ha a csapat (Kixür) által kivájt és kiszállított napi 25-30 rizni (kutya, azaz kisebb csille) szén között valamelyikben „fél méter” meddőkőzetet talált az ellenőr, büntetés címén az egész napi bért levonták a csapattól (Sándor V. 1954: 637). A selejtet más iparágakban is munkabérlevonással torolták meg. Az 1900 körüli nominálbérek tehát ritkán egyeztek meg a ténylegesen kifizetett bérekkel. Például a bányászok fizetéséből tucatnyi jogcímen vontak le kisebbnagyobb összegeket (Sándor V. 1954: 651). József Attila Munkások című versében nagyon is valós helyzetet írt le: „A munkabér, a munkaerő ára, cincog zsebünkben, úgy megyünk haza. ” Az összes levonást azonban hiba lenne egy nevezőre hozni és egyöntetűen „munkabér-fosztogatás”-nak minősíteni. A társládák járulékai (a munkabér 4-6%a), az állami és községi adók, az iskolapénzek és egyházi illetékek jogossága aligha vitatható. Valójában a lakással, fűtéssel, élelem- és ruhabeszerzéssel kapcsolatos gyári levonások is csak akkor vitathatók, ha a vállalat a saját üzletei és monopolhelyzete révén tisztességtelenül magas árakat számított fel. A gyári munkabérek országos alakulását az 1920 és 1945 közötti években a természetbeni juttatások csökkenése jellemzi. Eltérések főként iparágak között figyelhetők meg. Újpesten 1929-ben a textilmunkások heti és évi bére csupán a felét érte el a villamos erőműben dolgozók átlagbérének. Akkoriban a heti átlagos gyáripari kereset 24-34 pengő között volt (Földes Gy. 1980: 311). Bérviszonyait és fogyasztási szokásait tekintve a gyári munkásság zöme az 1860 és 1940 közötti évtizedekben élesen elkülönült a társadalom más osztályaitól: a paraszt264