Sárkány Mihály - Szilágyi Miklós (szerk.): Társadalom - Magyar néprajz nyolc kötetben 8. (Budapest, 2000)
Az ipari munkásság
szátok is igyekeztek munkahelyet teremteni. Ezekben a munkáscsaládokban a gyermekek gyakran maradtak szülői felügyelet nélkül. Legtöbb helyen a nagyobb gyerek vagy valamelyik jószívű szomszédasszony felügyelt a kisebb gyermekekre (Braun Róbert 1973: 110). József Attila gyermekkorának számos mozzanatát általánosítani lehet a férfi és apa nélkül maradt magyar munkáscsaládok életére. A magyar iparfejlődésben sem ismeretlen a gyermekmunka. Nálunk is alkalmaztak 10 év körüli fiúkat a régi bányákban, mígnem az 1884. évi ipartörvény a gyermekmunkát is szabályozta. Alkalmazásukat a 12 éves korhatárhoz kötötte és a gyermekek számára rövidebb munkanapot írt elő. Az 1885. évi országos iparstatisztika adatai szerint - a tanoncokat nem számítva - 12 000 gyermek dolgozott az iparban, s közülük körülbelül 5300-an a bányákban (Sándor V. 1954: 622; Lackó M. 1960: 614). Egy percig sem szabad azt hinni, hogy helyzetük sokban különbözött az angol gyermekmunkásokétól Charles Dickens korában. A 12 éves korában munkába lépő „bányászgyerek” Salgótarján környékén az 1910-es években kezdetben könnyebb munkát kapott. Neki már nem kellett annyit cipekednie, mint a nagybányai zóborlóknak, akik bőrzsákokban húzták ki az ércet a szűk tárnákból. Egyik emlékező nyugdíjas szavai szerint: „Egy bányásznak tanulni kell sokféle munkát és mégis kicsibe veszik, rongyos bányásznak nevezik. Legalább egy évig cúgos gyerek, penészpucoló egy évig. Másik és harmadik év letelik neki, mint csillés. Már három év telt el és akkor jelentik ki segédvájárnak. Két év múlva vájár. Akkor öt évig bányászkodott, mikor megkapta a vájárságot” (Dégh L. 1952: 219-222). A vaskohászatban vasíró, kenő lehetett a szakképzetlen kiskorú fiúkból. 1901-ben a vas- és fémiparban dolgozó munkások 11%-a volt kiskorú. Már 12-13 éves korában bekerült a fiú a gyárba. Nem is dolgozni járt, hanem segédkezni, nézelődni. Ivóvizet vitt a munkásoknak, homokot szórt a henger alatt levő vasra, majd leseperte, hogy fel ne hólyagosodjon (Bírta I. 1968: 280). A később gyáriparivá lett szakmák oktatását már a céhek szabályozták. Alsó-Mecenzéf hámorkovácsainak 18. századi céhkönyve szerint a céhmester gondoskodott a tanoncok szegődéséről és szabadulásáról, a kovácslegények eskütételéről. 1788-ban királyi rendelet írta elő, hogy a „mesterségre álló” inasok legalább két esztendeig kötelesek előbb iskolába járni és iskolai bizonyítványaikat bemutatni (Kiszely Gy. 1968: 33). Az 1900 körüli években a hazai gyáriparban mintegy 11 000 tanonc dolgozott. Tanoncidejük első évei alatt valójában a végsőkig kizsákmányolt gyermekmunkások szerepét töltötték be. Az 1930-as években napi 14-16 órás munkaidőt töltöttek le a kisipari műhelyekben. Olykor még ezt a munkaidőt is meg kellett toldaniuk túlórákkal. Minderre következett még a heti 9 órás tanoncoktatás (Lackó M. 1960: 615; Földes F. 1961: 387). A szakmunkássá válás továbbra is a termelési gyakorlatban felhalmozott tapasztalatokon alapult, nem az elméleti oktatáson. Egyes nagyvállalatok példaadó módon rendezték a szakképzés ügyét. A „Rima” ózdi inasiskolája például középiskolai színvonalat ért el. A gyárhoz tartozó elemi iskolában is a szakmai képzés érdekeit vették figyelembe. Súlyt helyeztek a vasgyártás technológiájával kapcsolatos fogalmakra, értelemgyakorlatokra s a rajztanításra. Már a 19-20. század fordulóján tradíció volt Ózdon, hogy a „gyári iskolából” kikerült fiúk az inasiskolába mentek, s egy életre a „Rima” kötelékeibe léptek (Bírta I. 1968: 289-290). 271