Sárkány Oszkár: Sárkány Oszkár válogatott tanulmányai (Budapest, 1974)
III. Utazások Kelet-Európában
Iákat mi robbantottunk, hidakat mi emeltünk és mégis, a Duna kijátszott bennünket is. Kikötőket építettünk és felcsalogattuk a tengerek mélyjárású gályáit -nem használt. A költészet, a zene, a művészetek udvarolták körül, sorsfolyónk lett, csodálatos nyugati-keleti kapcsolataink szimbolikus közvetítője. Nem tudtuk megtartani tűnő, röpke, ritka szerelmét. "Korcs nemzetecskék" voltunk számára, sa vén Duna, Ady vén folyam-rókája talán "boldog, erős, kacagó népekre" várt. A Duna nemzetközi lett: hollandok, franciák, angolok s más messzi népek futó udvarlását fogadta és idegenekre pazarolta kegyeit. A habjait szelő gályák zászlói egyre tarkábbak és cifrábbak lettek - és tőlünk egyre idegenebbek. S ekkor, mint az ifjú, akit kerülni kezd a szépasszony, egyre bolondabbul kerestük kegyeit. Új kikötőket, új hidakat, űj ékszereket adtunk rá, teljesítettük minden szeszélyét, minden hóbortját. Mindhiába. A mi szerelmünk kitörülhetetlenül bevéste nyomát a Duna egész folyásába - Dévénytől a Vaskapuig kőben és vasban szívós emléket emeltünk magunknak és "aere perennius” - ércnél tartósabb emlék az a koszorú, melyet Eötvös, Petőfi, Arany, Jókai, Ady, József Attila fűztek homlokára. Hiába! Míg a szerb hajók a Fekete-tenger partjairól Budáig, Komáromig, Bécsig hordták kelet minden gazdagságát, addig észrevétlenül, csendben nyugatról idegen hajók ereszkedtek le s a termékeny, de puszta partokon kirakták emberrakományukat. Míg a magyar épített és dolgozott, újra csak hajók jelentek meg és újra embereket szállítottak, mellyel a Duna meg-megrokkant embergátját erősítgették. Ez a szalag, mely körülveszi a Dunát, ma erősebb, mint a mi gyarló kövünk és vasunk, erősebb, mint az a lánc, melyet költőink fűztek. Ez a lánc a nyelv, a nép, a faj- s melyik lehet az a nép, az a nyelv, mely ilyen erős és szakadatlan fonállal kötözi össze ezt a vén folyót? Sorsfolyó - gondolom, ha a néprajzi térképre nézek- sorsfolyó, hiszen te hoztad hátadon számunkra a sorsot, a végzetet. Ha lenézek most sötéten kavargó, átokszín habjaira, melyek mindig hallgatnak a lényegről inkább nem kérdezek semmit. Ellenben másnap reggel a szőke fiatalemberekkel próbálok inkább beszélgetni. Zárkózottak és bizalmatlanok. Kik ezek? Nem tudom. A legtöbb Várnába megy, mert az olcsó hely, igen sokan Konstantinápolyban jelölik meg a célt - a legtöbbnek már nem ez az első dunai útja — és végtelen unatkozó fölénnyel szemlélik a parti tájakat. Van köztük, aki Bagdadig akar lejutni, mások Teheránt emlegetik. Pénzük nincs, de remek fényképezőgép fityeg az oldalukon. Mások zord arccal faggatják a hajóst, aki fel-fel néz a fedélzetre és ha hídhoz érünk, lehajtja a zászlórudat. Céljaik és feladataik számomra éppen olyan érthetetlenek, mint hátizsákjaik és agytekervényeik berendezése. Igazolványokat mutatnak egymásnak és olyan rövidítéseket használnak, melyek értelmét nem tudom felfogni. Egyszerre csak azt veszem észre, hogy kimaradtam: elfeledkeztek rólam. Idegenek vagyunk. De ez csak nekem fáj. Két nép néz itt egymással farkasszemet. Éjjel olyan egyformák voltak most csak a nyelvük az, ami élesen elválasztja őket egymástól. Itt nincsenek súrlódások. Egymással nem érintkeznek, kikerülik egymást és hallgatnak arról, ami 10 147