Sőtér István: Az ember és műve. Tanulmányok (Budapest, 1971)
Összehasonlítás és szembesítés
Bartók nem menekül a parasztsághoz, ahogyan a német romantikusok a középkorhoz menekültek. Bartók az emberiesség, a valódiság végső forrásait keresi a népnél, ezeket a forrásokat kívánja tovább csörgedeztetni, korához eljuttatni zenéjében. Ezek a „tiszta források”, melyekről a Cantata profana, átmenetileg, a végső kivonulás haragjával és szomorúságával szól — a népből fakadnak. Bartók nem akar változtatni a nép helyzetén, de nem is eszményíti a népet. Bartók a letűnő, ősi paraszt-kultúrának legtisztább, legemberibb lényegét kívánja csak megmenteni és felemelni, mivel meggyőződése szerint erre a lényegre az emberiségnek nagyobb szüksége van, mint valaha. Petőfi korának népiessége a népet kívánta felemelni — Bartók a 20. század emberének szomját kívánja csillapítani „tiszta forrásvízzel”. Mi sem természetesebb, mint hogy Bartók életének értelme, boldogsága a falvak világához kapcsolódik, s a világától elszakított ember zokog majd a Concertohzn. Bartók statikus parasztság-képe, kétségtelenül, lényegesen más, mint az a történelmen és dialektikán épülő kép, melyet a mi világunk, a mi világnézetünk alakított ki a nép sorsáról és jövőjéről. Dehát nem merítünk-e mi is a Cantata „tiszta forrásaiból”? És a 20-as 30-as évek Európájának, sőt éppen ma, az emberiség válságokban hánykódó részének nem volt-e, nincs-e sürgető szüksége tiszta kortyokra az emberiesség forrásaiból? Másféleképp, de nem kevésbé kell fölismernünk Bartók nagyságát, mint Petőfiét, Adyét, József Attiláét. A Lenin említette kétféle kultúrának elvét sajátosan példázza a magyar kultúra története. Erdélyi János és társai felfedezik a népköltészetet, s ez a felfedezés készíti elő Petőfi világszabadság-eszméjének, valamint forradalmiságának kialakulását. Bartók és Kodály felfedezik a paraszt-zenét, s ez a felfedezés teszi lehetővé, hogy Bartók zenéje egy mind embertelenebbé váló világnak, az emberiesség tiszta üzenetét hozza el. Ugyanannak a társadalmi-történelmi valóságnak kétféle arculata áll előttünk a 19. század irodalmi és a 20. század zenei népiességében. Az egyik irányzat a forradalmat segítette, a másik a modern barbárságot és embertelenséget tagadta. Más-más fokon, más-más módon, de mindkettőben a világkultúra ügyéhez, az emberiség ügyéhez társul a magyar nép kultúrájának ügye és hivatottsága. 331