Sőtér István: Az ember és műve. Tanulmányok (Budapest, 1971)
A líráról
megpróbálni azt, amit mások oly diadalmasan végeznek. Költészetünk egyik legszebb alkotása, a múlt század negyvenes éveiből, Arany János elbeszélő költeménye, mely a paraszti sorban ragadt Toldiról szól, aki a magyarországi Anjou-udvarba, a lovagkirály udvarába vágyik, hogy rendkívüli erejét csatákban fejthesse ki. Ez a költemény a magyar puszta nyári delén kezdődik, — Toldi, a mezei munka szünetében az úton vonuló vitézeket nézi, akiknek sorába ő még nem állhatott be. Volt idő, amikor az európai művelődés szép vonulásait így nézte egy-egy magyar költő is, a részvétel, a bekapcsolódás ugyanilyen vágyával. A magyar líra kibontakozásának mélyén olyan becsvágy rejlik, mely Toldit a lovagi élet iránt töltötte el. A magyar líra viszonya az európai lírához abban áll, hogy költőink hol a magyar költészet felől szemlélték az európait, — hol az európai költészet felől a magyart. Ez a kétféle szemlélet igen gyakran egyesült is: ezek voltak költészetünk virágzási korszakai. A magyar költészet történetét úgy is el lehet mondani, hogy egyes korszakaiban csak azt vesszük figyelembe: kifelé néztek-e a magyar költők Európába, — vagy visszafelé-e, Európa felől, a magyar költészet mondanivalóira, eszközeire? Mindkét nézésmód hozott valami újat, mindkettőnek megvolt a maga idején a jelentősége. A 18. és a 19. század fordulóján Európa felől vizsgálta önmagát a magyar költészet, s Európa költészete miatt vált önmagával elégedetlenné. Ez az elégedetlenség teremtette meg a magyar romantikát. Később, a múlt század derekán a maga vívmányainak örömétől eltelten nézett kifelé a magyar költészet, Európába, s csak azt akarta elfogadni belőle, ami a nemzeti igénynek megfelelt. Ez a jogos, önelégültség nélküli öröm jellemzi Petőfi és Arany korát. Később, a 20. század elején, Ady és társai ismét az európai költészet felől elégedetlenek a magyarral: az a költészeti forradalom, mely így kialakul, a modern magyar líra születését is jelenti. Ha Európa felől nézzük a magyar költészetet, az éppúgy más színben mutatkozik meg, mint ahogyan az európai költészet is egészen sajátos képet mutat, ha a magyar költészet felől szemléljük. Ezt a kétféle távlatot érdemes most egymással szembesítenünk. A magyar lírát egészen új színben láttam, mikor a brüsszeli kerékasztaloknál, melyeket a műfordítás kérdéséről rendezett a Belga PEN Club, Guillevic-et és Goffin-t, Rousselot-t és Follain-t hallgattam, ahogyan a magyar lírikusok fordítása közben támadt megfigyeléseikről szóltak. Új Petőfit, új Aranyt, új József Attilát ismertem meg szavaik nyomán. 365