Szabó István: Jobbágyok - parasztok. Értekezések a magyar parasztság történetéből (Budapest, 1976)
Hanyatló jobbágyság a középkor végén
Bár azok a források, melyekből a lakatlan telkekről szóló adatainkat merítettük, egyetlen esetben sem említik meg, hogy az elhagyottan és pusztán álló telek sokszor meg is nevezett gazdája hova és mi okból tűnt el, vannak olyan adatok is, melyek a pusztásodást a pestissel közvetlenül okozati összefüggésbe hozzák. így a már említett 1410. évi soproni oklevél, de Mátyás király egy 1473. augusztus 24-én kelt oklevele is, melyben a király megengedi, hogy Both Lászlónak és Domokosnak „tűm pestis clade, tum vero vasta necessitudine” pusztává lett kun szállásain a terragiumot és tartozásaikat megfizetett jobbágyok megtelepedhessenek.115 Mikor a pusztásodásnak és halandóságnak nyomait keressük, érdemes egy tekintetet vetnünk a Szatmár megyei meggyesi uradalom 1512. évi összeírására, melyben a 60 „deserta” vagy „praedialis” telek volt jobbágygazdájának neve mellett, 43 alkalommal a „néhai” (condam) megjelölés áll.116 Ha megbízhatunk az összeírás adatait szolgáltató uradalmi tisztek és jobbágyok emlékezetében, akkor az elhagyott telkek 71%-át itt „kihalt”-nak kell tekinteni.117 Természetesen ez a „kihalás” nem jelenti minden esetben a család fonalának teljes elszakadását, nem jelenti tehát azt, hogy a „néhai”-nak jelzett családfő elhunyta után nem volt életének folytatója, ha az ilyen üres telek általában ezt fejezi is ki. Sok esetben ugyanis az özvegyen maradt jobbágyasszony, bár — ha vállalta a terheket — megmaradhatott a telken, gyermektelenül vagy kis gyermekeivel hazament a szülői házba, bement cselédnek a majorságba, vagy legtöbbször újra férjhez ment más telekre.118 A kihalásos telkek fenti nagy arányszámában kétségtelenül valamely rendellenes természeti erő beavatkozását kell keresnünk, mert az élet megbonthatatlan természetes rendjében születés és halál egyensúlyban vagy éppen a születés javára eltolódó helyzetben van. Természetesen nem állíthatjuk, hogy a 43 „néhai” jobbágygazda vagy valamennyien közülük a pestis áldozatai lettek, s ingatag alapon állónak tartanánk minden számítási kísérletet, mely a lakatlan pusztatelkeknek a jobbágyság elhanyatlását jelentő számaiban a pestisek rovását közelebbről meghatározni óhajtaná. Ha azonban tudjuk, hogy Debrecenben az 1739. évi pestisben a 20—22000 ember közül 8697 pusztult el,119 némi fogalmat nyerhetünk egy-egy pestisjárás pusztító eredményéről. Azt hisszük, hogy XIV—XV. századi okleveleink néhány szavas pestis-utalásai mögött is joggal keresi szemünk a sírok sorait, melyekben hatalmas népi erők szunnyadtak el. Mohács előtti jobbágyfalvaink pusztásodásában és a jobbágyság soraiban megnyíló hézagok felszakadásában a megújuló pestisek elemi csapásaival párhuzamosan társadalmi erő is munkál: a városok felszívó hatása. A falvakból a városi közösségek felé irányuló társadalmi mozgalom ellensúlyozza az elemi veszteségek feltöltésére új lendülettel törekvő természetes erőt, s a jobbágyság számbeli elhanyatlását tulajdonképpen ez mélyíti el, és ez tölti meg társadalmi feszültséggel. A pestis a várost sem kímélte kevésbé, mint a falut, de míg a megcsökkent falusi jobbágyság a veszteség pótlására a városi polgárság soraiból mitsem kaphatott, addig a városok a jobbágyságból feléjük folyó állandó beszivárgáson túl, miként Sopron idézett példája mutatja, a pestis után fokozottabb Vonzóerőt gyakoroltak a jobbágyságra.120 A királyi kegyből „universi et singuli de quibuscunque locis et civitatibus ac villis et oppidis libere condicionis homines”, akik a pestis által megpusztított Sopronban megtelepedni óhajtanak, nyolc évig adó- és szolgálatmentesek maradnak. E kedvezmény más városok polgáraira különösebb hatást nem gyakorolhatott, a jobbágy volt az, akinek a városba költözés nemcsak kedvezményt, hanem ennél sokkal többet: társadalmi felemelkedést és új életformát jelentett. 12* 179