Szabolcs István: A vízrendezések és öntözések hatása a tiszántúli talajképződési folyamatokra (Budapest, 1961)
III. fejezet. A lecsapolások és vízrendezések hatása a Tiszántúl talajképződési folyamataira
kiszáradása után a legmélyebb pontokon alakultak ki a legszikesebb talajok. Ha az egész vidék szikes jellegű volt, mint pl. a Hortobágy-vidék túlnyomó része, akkor ez a jelenség ugyancsak jellemző módon alakult ki. Ilyenkor tehát nem a hajdani lápok szélén, hanem azok egész területén, különösen pedig a közepén jöttek létre a szikes talajok. Ismeretes például a Hortobágyon a Csunyaföld vagy a Csécs mocsár, amelyek a vidék legszikesebb területeit képezték, sokáig mocsarak voltak és éppen legmélyebb pontjaikon alakultak ki a legszikesebb talajok. Az utóbbi típushoz tartozó szolonyec talajok ellentétben a sztyeppesedő réti szolonyecekkel, a vízrendezések után is határozottan réti viszonyok között alakulnak tovább. Jóllehet a szolonyeeképződés során legtöbbször egy sekély A szintjük alakul ki, de ez jóformán sohasem lépi túl a közepes szolonyecre jellemző határértékeket, s igen gyakran már а В szint is a felszínre húzódik. Mély A szinttel rendelkező szolonyec talajt a szóban forgó szikesek között alig találhatunk. A szintek elhelyezkedése is különbséget mutat a tárgyalt két szolonyectípusnál. Míg a sztyeppesedő szolonyecek esetében a kilúgzás határozott, és lentebb ismertetett jelei észlelhetők, a réti szolonyeceknél ez legtöbbször hiányzik. Utóbbi talajok sok oldható sót tartalmaznak, gyakran már a felsőbb szintekben is és ennek alapján sokszor szoloncsákosnak minősíthetők. Míg, amint említettem, a sztyeppesedő réti szolonyecek sótartalma a 0,5%-ot is ritkán haladja túl, addig a réti szolonyeceknél ez az érték gyakran 1,5%-ot is elér. Hasonlóképpen a kisebb mértékű kilúgzást bizonyítja a szénsavas mész elhelyezkedése is, ami a réti szolonyeceknél rendszerint jóval közelebb jelentkezik a felszínhez, mint a sztyeppesedő réti szolonyeceknél. Előbbi talajokban a glejes, nagyon összetömörödött szintek is gyakoribbak, mint az utóbbiban. Míg a sztyeppesedő szolonyecek alatt a talajvíz rendszerint 4 m-nél is mélyebben található, a réti szolonyecek alatt már gyakran 1,5—3 m mélyen jelentkezik a talajvíz. Hogy e kétféle szolonyec talaj kialakulására vonatkozó és a fentiekben ismertetett elképzelések helyesek, azt bizonyítja a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet talajvízmérése is, mely szerint a Vésztő környéki hajdani Körös-sárréten a megfigyelt talajvízkutakban a talajvizek kb. 4,5 m mélyen vannak, s a több évi megfigyelések alapján a talajvízszint évenként mérhető állandó süllyedése ma is megállapítható. Ismételten hangsúlyozni kell, hogy ezek a viszonyok, melyek a tiszántúli vízrendezések következményei, csakis ott állanak fenn, ahol a lecsapolások óta nem folyt öntözés. Ugyancsak más a talajvizek és a talajképződési folyamatok dinamikája a folyók közvetlen ár- és hullámterein is. Hazai nagy szikkutatóink közül Treitz [316] minden kétséget kizáróan a fentebb ismertetett kétféle szikes talajt tarthatta szem előtt, amikor az úgynevezett „völgyi szikeket” és „háti szikeket” elválasztotta egymástól. ’Sigmond [236] az előző fejezetekben ismertetett vitájában ugyancsak felhívja a figyelmet arra, hogy egyes esetekben a szikesek a vidék legmélyebb területein vannak, miként azt Sen erf [222] állítja, más esetekben pedig térszínileg a réti talajok felett, mint azt Kreybig [142] és Endeédy [60, 61] igazolják. Ebből is következik, hogy a Tiszántúlon is kétféle szolonyeccel állunk szemben, melyeknek külső tulajdonságai néha, különösen határesetekben hasonlóak lehetnek, sőt első pillantásra egyes kémiai és fizikai sajátságaik is, mégis kialakulásuk nagy különbségeket mutat. A talajjavító szakemberek jól tudják 186