Szabolcsi Bence - Bartha Dénes (szerk.): Emlékkönyv Kodály Zoltán 70. születésnapjára - Zenetudományi tanulmányok 1. (Budapest, 1953)

Szabolcsi Bence: Kodály Zoltán Magyar Századai

XVIII. század kollégiumi diákját, de a régi nemesi rezidenciák szerelmes apródját és búsuló hölgyét is, — ott Berzsenyit és Csokonait, Kölcseyt, Vörösmartyt és Petőfit, mindegyiküket a maga sajátos hangjával és moz­dulatával, a maga sajátos fény- és légkörében, a maga olyannyira egyéni sorsával, mely mégsem áll egymagában, hanem belefonódik az emberi sorsok hatalmas összefüggő sorozatába. Ezek a képek, a Magyar Századok freskói és miniatűrjei, aránylag korán kezdték Kodályt foglalkoztatni s voltak évek, mikor szakadatlanul, szinte kizárólagosan foglalkoztatták. Az első Berzsenyi-dalok 1912-ben keletkeztek, az első férfikar — Kölcsey bordalának megzenésítése — 1913-ban; s a Meg­késett melódiák meg a férfikarok 1918 előtt lezárt sorozatát hangban, tarta­lomban egyenes vonalon folytatta a huszas években a Psalmus Hungaricus, a Három ének és a Magyar Népzene-sorozat két idevágó füzete (V. és VII.), a harmincas években Kölcsey Huszt-ja és a Vörösmarty-óda, a negyvenes években a Petőfi-kórusok meg a Czinka, Panna zenéje ... S ne gondoljuk, hogy ez csak a szöveges-énekes zenére vonatkozik : a magyar történelem képei Kodály hangszeres zenéjét is áthatják és nemcsak a Háry János vagy a Czinka Panna elképzelhetetlen nélkülök, hanem a Marosszéki és Galántai táncok is, sőt akárhány kamarazene-tétel. (Például a szólógordonka-szonáta és a hegedű-gordonka-duó megnyitótétele, mely valósággal Berzsenyi és Vörösmarty heroikus hangját intonálja, tisztán hangszeres formában.) Mi a jelentősége mindezeknek a műveknek, Kodály Magyar Századai­nak? Bennük mindig két korszak ereje, ihlete és forrósága találkozik : az ábrázolté és az ábrázolóé. (A Psalmus-ban éppenséggel hármas mennydörgés egyesül: a bibliáé, a reformációé és az 1920-as évek magyar szabadságmoz­galmáé.) Es épp ezen az úton válik a XX. század magyar zenéje a XIX. század, sőt minden régebbi század nagy magyar költészetének közvetlen, legfőbb, legláthatóbb örökösévé. Igazi örökösévé, mert az igazi örökös nemcsak örököl, hanem folytat, nemcsak igazol, hanem újrakezd és továbbteremt. Es látható örökösévé, a köztudat számára is láthatóvá. Sokkal könnyebb volt felismerni Kodály kurucdalaiban Ady kuruc verseinek folytatását, mint például a Háry­­nyitányban a Toldiét, vagy Bartók »Zené«-jében a »Csongor és Tündé«-ét ; a klasszikus magyar szöveg váratlan zenei kivirágzása mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy az a magyar zene, mely a XX. században egyszerre a nemzet kifejezőeszközeinek legelső sorába, legfőbb helyére emelkedett, a magyar költészet mandátumát is ott hordja kebelében. Az ilyen műfajcserék, főszólam-váltások eléggé gyakoriak a kultúrák történetében, de a kortársak sokszor alig tudnak róluk; sokszor nehéz felismerni, hogy Dante és Michel­angelo művészete nem környezetük költőiben és szobrászaiban, hanem Monteverdiben él tovább, — hogy van idő és van törvény, amikor a szót és a szobrot felváltja a zene, olyan zene, amely szó és szobor is tud lenni ugyan­akkor. A felidézés, az ábrázolás eszközei szinte felsorolhatatlanul gazdagok ezekben a Kodály-művekben. Valósággal Bach korálelőjátékaira kell gondol­nunk: ahány darab, annyiféle megoldás. Más az a muzsika, amely az őszi estén diófája alatt könyöklő Berzsenyit idézi elénk, s más az, amely Rákóczi lázadó kuruc katonáit küldi harcba; Amadé László gáláns menüettje és az »Ifjúság, mint sólyommadár« rajongó apród-dala, Csokonai tragikomikus farsangbúcsúztatója és Kölcsey zilált jajszava más és más zenei légkört idéz hőseinek alakja köré, olyan környezetet, mely együtt lélekzik, zokog és kacag 56

Next