Szabolcsi Bence: Vers és dallam. Tanulmányok a magyar irodalom köréből (Budapest, 1972)
A habanéra
Ki gondolná, ki mondaná . . . ( Petőfi ) S ha zúdúlnak véres csaták, Szabadságért nem küzdenek . . . Magános tölgy a domb felett, Bolyongó tűz, hullámmoraj . . . ( Arany : ősszel) De sírunk sem lész messze tán, Ha bölcsőnk oly közel esett. (Arany: Kortársam R. A. halálán) És természetes, hogy e sajátos, pregnáns és érzékeny forma feltűnik a XX. század magyar lírájában is, épp a jambusvers nagy átértelmezői és megújítok Ady Endre és József Attila művészetében: Éjszakra bámul ablakom, Egyetlen, zörgő ablakom . . . Távol csillognak a hegyek, Havas, vér-árnyas, nagy hegyek . . . ( Ady : Bolond, halálos éj) S akkor majd látják mindenek, Hogy minden szép út balga út . . . ( Ady : Az elsőség jósága) Nincs géppuskánk, se templomunk ! Egy héten hatszor meghalunk ! Mert nékünk jaj ! jaj: széthúzunk És pusztulunk ! és pusztulunk ! (József Attila: Munkások kórusa) Én nem tudom, mi fenyeget Az esték csipkés árnyain; 11 11 Vers és dallam 161