Szabolcsi Bence: Vers és dallam. Tanulmányok a magyar irodalom köréből (Budapest, 1972)
József Attila "dallamai"
JÓZSEF ATTILA „DALLAMAI” József Attila verselő művészetét — úgy tudom — még csak kevesen vizsgálták.1 Pedig az ő költészete ilyen vonatkozásban is megérdemli az elmélyedő vizsgálatot; a huszadik század magyar versfejlődésének egyik legfontosabb állomásáról van itt szó. Az alább következő jegyzetek természetesen nem tarthatnak rá igényt, hogy az eljövendő vizsgálódásoknak akár csak szerény előhangjául szolgáljanak. Pusztán ötletszerű rögzítései olyan megfigyeléseknek, amelyek a József Attila költeményei közt lapozó muzsikusban felmerülnek és — túlnyomórészt — bővebb magyarázatra várnak. Ezek a költemények ugyanis, az Adyéi mellett, nyilván leggazdagabb tárházai az új magyar vers formakincsének. S itt mindenekelőtt feltűnik, hogy Ady verselése, bár elkerülte az úgynevezett szabadvers mellékvágányát, mindvégig oldottabb és lazább a József Attiláénál; emez viszont, a szabadvers múló kalandjával is gazdagodva, általában kötöttebb és dalszerűbb maradt. (S itt nyilván nem Babitsosai és Kosztolányival kell majd összehasonlítani, hanem leginkább Illyés és Erdélyi húszas-harmincas évekbeli munkásságával.) Úgy rémlik, hogy ezek a kötött, zárt formájú, dalszerű versek nemhogy fogynának, hanem szaporodnak élete vége felé; két nagy költői kulminációja — 1933 és 1936 körül — érleli 1 Ld. legutóbb Horváth István Károly cikkét: József Attila és a klasszikus metrum. (1955) 178—91 és Kis Ferenc: József Attila ritmikája. Uo. (1956 — 57). — Újabban: Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése. ItK Bp. 1971. 217 — 250 184