Szabolcsi Bence: Vers és dallam. Tanulmányok a magyar irodalom köréből (Budapest, 1972)

József Attila "dallamai"

JÓZSEF ATTILA „DALLAMAI” József Attila verselő művészetét — úgy tudom — még csak kevesen vizsgálták.1 Pedig az ő költészete ilyen vonatko­zásban is megérdemli az elmélyedő vizsgálatot; a huszadik század magyar versfejlődésének egyik legfontosabb állomásá­ról van itt szó. Az alább következő jegyzetek természetesen nem tarthat­nak rá igényt, hogy az eljövendő vizsgálódásoknak akár csak szerény előhangjául szolgáljanak. Pusztán ötletszerű rögzí­tései olyan megfigyeléseknek, amelyek a József Attila költe­ményei közt lapozó muzsikusban felmerülnek és — túlnyo­mórészt — bővebb magyarázatra várnak. Ezek a költemények ugyanis, az Adyéi mellett, nyilván leggazdagabb tárházai az új magyar vers formakincsének. S itt mindenekelőtt feltűnik, hogy Ady verselése, bár elkerülte az úgynevezett szabadvers mellékvágányát, mindvégig oldot­tabb és lazább a József Attiláénál; emez viszont, a szabadvers múló kalandjával is gazdagodva, általában kötöttebb és dal­­szerűbb maradt. (S itt nyilván nem Babitsosai és Kosztolányi­val kell majd összehasonlítani, hanem leginkább Illyés és Erdélyi húszas-harmincas évekbeli munkásságával.) Úgy rémlik, hogy ezek a kötött, zárt formájú, dalszerű ver­sek nemhogy fogynának, hanem szaporodnak élete vége felé; két nagy költői kulminációja — 1933 és 1936 körül — érleli 1 Ld. legutóbb Horváth István Károly cikkét: József Attila és a klasszikus metrum. (1955) 178—91 és Kis Ferenc: József Attila ritmikája. Uo. (1956 — 57). — Újabban: Szilágyi Péter: József Attila időmértékes verselése. ItK Bp. 1971. 217 — 250 184

Next