Szabolcsi Bence: Vers és dallam. Tanulmányok a magyar irodalom köréből (Budapest, 1972)
József Attila "dallamai"
Szó esett az elmúlt években József Attila és Bartók Béla viszonyáról is. Tudjuk, hogy a költő ismerte, figyelte, szerette nagy zeneszerző kortársa művészetét. Medvetáncát, hír szerint, Bartók ilyen című zongoradarabja inspirálta, s van egy vázlatban maradt, csak legutóbb (1958) kiadott tanulmánya is Bartók zenéjéről. Személyesen is ismerte Bartók Bélát — bár lehet, hogy az a találkozásuk, melynek tanúja voltam 1937-ben, egyetlen és utolsó maradt. (Akkor, mint szerkesztő, a „Szép Szó” nevében kereste fel Bartókot s nem is a tanítványi, hanem valósággal a fiúi tisztelet és ragaszkodás hangján beszélt vele.) Mindez azonban nem jelent többet véletlen, külső találkozásoknál. Holott ennél talán többről is szó van. Nem vagyok hivatott annak elbírálására, hogy a kettőjük fejlődésében, kibontakozásában, mennyi a rokon s mennyi az ellentétes vonás; de talán nem lesz tanulság nélkül való, ha megkísérlem a kettőjük kompozíciós technikáját egy-egy jellemző alkotásuk formai összehasonlításával megvilágítani. Két olyan műfajt választok, mely mindkettőjük egyéniségére jellemző; a táncfantáziát és a nocturnót. Előbbire maga a Medvetánc adja a legjobb példát: a Bartóké, 1908-ból, s a József Attiláé, 1932-ből. Utóbbira legjellemzőbb lehet Az éjszaka zenéje, Bartók zongoradarabja 1926-ból és József Attila Téli éjszakáin 1933-ból. A Medvetáncban legfeltűnőbb, hogy a költő — ha igaz, hogy versét Bartók darabja inspirálta — ritmikus képletében nem, vagy csak igen szabadon követte a zenét. Csak a strófa második felének és a brummogó refrénnek ritmusát merítette a Bartók-dallam harmadik sorából; viszont magát a refrént valóban ott találhatta a zenében, a visszatérő, döngő dudabasszusok, a négyhangos bordun formájában, íme a kétféle ritmus: 190