Szabolcsi Miklós: Érik a fény. József Attila élete és pályája 1923-1927 - Irodalomtörténeti könyvtár 32. (Budapest, 1977)
IV. József Attila költészete – 1923 őszétől 1925 őszéig
búslakodó szegényember lelkében. Abban, amit a vers közöl is, anélkül, hogy kifejezetten kifejtené: a világ rendjébe zavarodik bele, abba, hogy az ember büntetlenül is bűnös lehet. Személyek, tények és helyzetek, mindaz, ami modellálható, olyan plasztikus, mint valami középkori faragványon. Minden műremek, játék vagy feladat, s csak azon túl megnyilatkozás. József Attilánál, kivált egyes költői periódusaiban, a játék hangsúlyozott. Hogy is ne játszana, aki úgy érti s úgy érzi a kötöttség szellemét s a konvencióban a legyőzött nehézségeket. Balladája ebből a szempontból a tökély maga. De ami mintáitól megkülönbözteti, az a szegényember sajátságos merengése sorsa felett. Amit persze nem tud megfogni, szavakba önteni, talán még a költő sem tudná, s még akkor sem tudja elfogadhatóan értelmesíteni, mikor már tudni véli, mert egyéb sem foglalkoztatja. A szegényember ártatlan abban, amit tett, de bűnös — különben hogy került volna börtönbe ? Ezt kérdi majd József Attila is magától, költői pályája zenitjén, kevés hónappal összeroppanása előtt, mikor az eladdig j ól-rosszul fékentartott szorongás elhatalmasodik akarata és értelme felett: Zord bűnös vagyok, azt hiszem, De jól érzem magam. Csak az zavar e semmiben, Mért nincs bűnöm, ha van.144 Látszólagos egyszerűség és belső bonyolultság feszültsége tartja egyensúlyban a Szegényember szeretője című verset is, amely arra is példa lehetne, hogyan alakítja, fejleszti tovább József Attila az Erdélyi Józseftől kapott indítást: Világ van a szegényember vállán, istent emelt mindig másik vállán. Dühödne meg okosan egyszerre, mindakettőt ledobná egyszerre. Szegényember sose kér kalácsot, szegényember sose kap kalácsot. Kis kenyérrel, nagyon feketével, fehér lelkét őrzi feketével. Szegényember sója is ízetlen, szegényember kedve is ízetlen. 144 Németh [125] 25-27. 320