Szabolcsi Miklós: Érik a fény. József Attila élete és pályája 1923-1927 - Irodalomtörténeti könyvtár 32. (Budapest, 1977)
III. A „köznyelv” – Fiatalok kórusa 1923–1925-ben
nyáján szemben álltunk a bethleni rendszerrel, mindnyájan szocialistáknak véltük magunkat s nem emlékszem rá, hogy valaha vita lett volna köztünk a szocializmus alapelveiről, végcélja kívánatosságáról, a forradalom, mint pillanatnyilag nem időszerű gondolat, 1925-től kezdve szellemi látóhatárunk szélére távolodott, amellyel nemigen kell és lehet foglalkozni. Ügy éreztük, hogy az üldözött Nyugathoz állva, úgyis a haladást védjük és erősítjük.”35 Jól látja Komlós Aladár az 1925 előtti időszakot, de egyoldalúan, pusztán Szabó Lőrincék útja felől ítéli meg az 1932-ig terjedőt. Éppen József Attila és Illyés útjára nem érvényesek megállapításai. Talán hajlamosak lennénk — ahogyan Komlós — az egész nemzedékszerveződést, csak a Nyugaton belüli apa—fiú harcnak, belvillongásnak vagy — még szűkebben — Babits és Szabó Lőrinc egyéni, pszichológiailag motivált ügyének tekinteni. De éppen a Népszava-vita, s éppen a „körön kívüliek” lázadása, tömörülése figyelmeztet, hogy mélyebb folyamatokról van szó. S figyelmeztet rá a fiatal József Attila egyre erőteljesebb lázadó hangja is. A fiatalok vezetői Szabó Lőrinc Igaz, Szabó Lőrinc József Attilához képest „hatalmon belüli”, „körön belüli”, s bármennyire is elfoglalt, meghajszolt újságíró, messze József Attila felett áll ismertségben, sikerekben és anyagiakban egyaránt. Mégis, ő zendíti meg ekkor a nemzedék himnuszát, ő írja meg a választ a maga és Erdélyi József nevében Babits A vén kötéltáncosára: Ágak egymásba horgonyoztak, gyökereink összefogóztak, torkunkra mázsák térdepeltek, távoli fülek ránk figyeltek, — magunknak mi már megmaradjunk, másnak, egymásnak, annyit adtunk, annyit morogtunk és kacagtunk, hogy nagyon rosszak és nagyon jók: lettünk egymáshoz már hasonlók. 35Komlós [345] 563-566. 122