Szabolcsi Miklós: Érik a fény. József Attila élete és pályája 1923-1927 - Irodalomtörténeti könyvtár 32. (Budapest, 1977)
IV. József Attila költészete – 1923 őszétől 1925 őszéig
— ott van a magyar irodalmi népiesség és a magyar folklór termékenyítő nyoma. Arról, hogy Erdélyi József ekkori költészetének pontosan követhető, lemérhető hatása volt a fiatal József Attilára, másutt részletesebben szóltunk.132 A Szegény ember szive szerint, a Mint az Isten és sok más vers közvetlenül visszhangzik József Attilánál. De hadd tegyük ehhez hozzá: József Attila maga is, többször, elismerően nyilatkozott Erdélyi Józsefről.133 De nemcsak Erdélyitől tanult: a magyar népdal hangja édesanyjától hallott dalokban kora gyermekkorától ott élt benne. Műveltsége alaprétegéhez tartozott a népdal, mélyre ivódott benne, formálta ízlését, ritmusérzékét, képeit szokottá tette, 132Szabolcsi M. [177] 572-673. 133 Maga Erdélyi József is szól erről önéletrajzában, elmondja, József Attila szerint az Újholdról szóló verse az első szürrealista vers volt a világirodalomban, amely évekkel megelőzte a francia szürrealistákat. „Attila több versemet tudta kívülről, mint én magam” (Erdélyi [265] 73., 109.) És habár ezeknek az indulat- és gyűlöletszülte emlékezéseknek nem minden részlete hiteles, s csak nagy kritikával lehet forgatnunk, annyi bizonyosnak látszik, hogy József Attila szerette és becsülte Erdélyi József költészetét. Egy másik nyilatkozatára közös barátjuk, Pákozdy Ferenc utal: „Hol és miben tévedett Erdélyi nyelvészeti írásaiban, a tudományra tartozik, arra a tudományra, amely bizonnyal elkövetkezik egyszer az ő — József Attila szerint is sokban zseniális — »Eb ura fakójára«.” — Cikke más helyén így összegezi Erdélyi hatását: „Erdélyi óta például csak kétféle magyar költő van, olyan, aki tagadja, meg olyan, aki bevallja, hogy megtanulta Erdélyit [. . . ] József, Illyés, Sinka, Szabó egytől egyig megtanulták, József a legfortélyosabban, Illyés a legnemesebben, Sinka a legszerencsésebben, Szabó a legfigyelmesebben. Nem őnekik szól — szegény Attila már bajosan is hallja —, hiszen ők költők a legjavából, hanem siralmas irodalmi közízlésünknek, hogy: ez a jóhiszemű vélemény [. .. ] nem bók Erdélyinek és nem bántalom a fiatalabbak felé.” (Pákozdy [384]) Bészletesen foglalkozik kettejük viszonyával Németh Andor is: „Mind a ketten szenvedélyes szókutatók voltak. Attila is szeretett, akárcsak Erdélyi, leásni a szavak mögé, megkeresni a felszíni jelentés alatt régi, elfelejtett jelentéseiket. Hogy tudott lelkesedni, amikor Erdélyiben ilyesmikre akadt: Szerelem és család — karjaim lehullnak édes közösségek tőlem eltilulnak. De ami miatt különösen szívébe zárta Erdélyit, annak oka az volt, hogy az is, mint ő, a szegénység állapotának lírai megragadásával, kifejezésével és kipanaszolásával bajlódott. A szegények nagy bajának ő is a lágyságukat tartotta, mint József Attila. [.. . ] Erdélyi rájön hát, s kimondja Attila előtt, mi a szegénységből való megváltódás feltétele: 312