Szabolcsi Miklós: Érik a fény. József Attila élete és pályája 1923-1927 - Irodalomtörténeti könyvtár 32. (Budapest, 1977)
IV. József Attila költészete – 1923 őszétől 1925 őszéig
rímek, gyakran önrímek, a sorokhoz illeszkedő mondattagolás, az áthajlás kerülése. De ez csak külső, könnyen utánozható forma; nehezebben megragadható a népdal ember- és érzelemábrázolása, a természet és érzelem, természet és emberi helyzet sajátos egysége, az emberi magatartásformák egyetlen jelképbe sűrítése, természettel való azonosítása — mindez mélyen egybehangzóit József Attila alkatával és korábbi gyakorlatával is. A magyar népdalok jelképalkotási és sűrítési technikája, a nagy természeti jelenségekkel való azonosulása, mondhatnék ma divatos szóval: „kozmikussága” — sőt merész gondolati és kapcsolási ugrásai, főleg a jelentést erősítő ismétlések, a „belső fokozások”137 olyan vonások, amelyek állandóan ott élnek továbbfejlesztve József Attila lírájában. És természetesen még mélyebben: a népdalok, népballadák tárgyi-természeti világa, a nagy táj és a „szegény ember”, a szerelem és a halál bonyolult tényei. S a népdalok bujdosó szegényemberének számkivetett, szerencsétlen emberének típusa is: Engem anyám megátkozott, Mikor a világra hozott, Azt az átkot mondta reám, Ország-világ legyen hazám !138 Vagy az akkor hozzá oly közel álló hetyke szembeszállás bajjal-fájdalommal: 137 уд. Bartók—Kodály [242] 48. 32. sz. Olyan nap nem jő az égre Könnyem ne hulljon a földre, Hull a földre hull előmbe, Hull a gyászos kebelembe. A hull a mondatban más-más kiegészítéssel, egyre fokozódó érzelmi hangsúlyt kap, egyre erősebb, erőtérbe kerül, mint József Attila nem egy „népiesen” ismétléssel élő versében. A „kozmikusságra” egy közismert példa, amelynek folytatása ugyancsak ott van József Attila ekkori verseiben: Olyan hó van a szüvemen, Kétrét hajlott az egeken, Ha meg egy rét hajlott volna Szüvem ketté hasadt volna. (Bartók—Kodály [242] 73. 51. sz.) De idézhetnénk A hegyi tolvaj tág ívelésű természetkópét is. 138 Bartók—Kodály [242] 147. 112. sz. 314