Szabolcsi Miklós: Érik a fény. József Attila élete és pályája 1923-1927 - Irodalomtörténeti könyvtár 32. (Budapest, 1977)
IV. József Attila költészete – 1923 őszétől 1925 őszéig
A bírálatok között akad, amely azt emeli ki, hogy „József Attila mind a hatvanhat versében önmagát adja, s hogy mégis majd minden verse más, csak arra bizonyság, hogy még keresi önmagát. Ez az önmagátkeresés bármennyire tétova néha vagy bizarr is talán, s bármilyen szándékokat mutat gyakran két egymásutáni sorban, korántsem fárasztó, s elvitázhatatlanul egy mondó, ékítő és magasztaló jelzők oly förgetegét eredményezte irodalmi művek méltatásában, hogy aztán már az érdemes hang is hitelét vesztette, és fásultságot piszkált csak. Ilyen körülmények között állítottam be a Nyugat szerkesztőségébe a József Attila versfüzetéről írt cikkemmel. Mosoly, sőt aztán hahota is fogadta erősködésemet, hogy: ezúttal nem mindennapos esettel állunk szemben. Nem új költő, de a nem mindennapos költő avatása is legyintésre késztetett csak. Ha ledérnek, ha kegyetlennek tűnik is, az igazság marad, hogy nem annyira az Attila versének hatására közölte cikkemet az egyik nagyon jószívű szerkesztő barátom, hanem, mert elfogadta érvemet: — Ha egyszer úgyis hoztok figyelőt, még badarságokról is, akkor hozzátok ezt is. A kedvemért! Már megírtam és kell a cikk díja !.. . Folyvást kértek tőlem kéziratot! .. . íme ! Ezzel aztán, a cikk nagyobbik felét lealkudva, betette a Figyelő rovatba a kritikát szerkesztő barátom. [...] Mindenesetre meg voltam joggal győződve, hogy öregebb kartárs nem viselkedhet szebben a föltörő fiatallal szemben, mint én József Attilával. Ezzel szemben a következő történt. Még a helyszínre is pontosan emlékszem. A boldogult és oly sokaknak emlékezetes Japán-kávéháznak üvegezett bejárata mögött, egy kis zúg alkotódott a fal és a bejárat által. Itt szoktam dolgozni. Attila bejött. Egy csomó könyv és irkafirka a hóna alatt. Elment mellettem, nem vett észre, és a kávéház belseje felé tartott. Utána kiabáltam: — Szervusz Attila ! Na mi van ? Egészen más ábrázatot vártam tőle, mint amilyet rám vágott. Majdnem ellenséges, utálkozó, elutasító tekintetet lövell rám. Aztán odajön mégis az asztalomhoz, és elkezdünk beszélni. Én mégiscsak várom, sőt elvárom, hogy rátér a verseskötetéről írott figyelőmre, és legalább egy: köszönöm szépen, eb vagy kutya illendőségi szólamot hallat érette nekem. De hát nem teszi. Elhelyezi a szokott kellemetlen csipkelődést szóváltásunkban, amit meg szoktam bocsátani. Azzal befejezzük. Annyira fúrja ez az oldalamat. És csakis azt vélhetem: még nem került kezébe a Nyugat, és nem mondták meg neki a cikket. . . Hát félretéve a szemérmeskedést, kirukkolok a kérdéssel: — Nem láttad a Nyugatban? Én írtam a könyvedről. 411