Szabolcsi Miklós: Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése - Irodalomtörténeti könyvtár 11. (Budapest, 1963)
IV. Makói évek
mon lehet követni a Juhász Gyula—József Attila párbeszédet. A dialógus kezdetének egész sorozat Juhász-verset lehet felfogni, az 1921. novemberi Magyar áfiumot, az Epilógust (1922 januárjában, — ebben sír fel Juhász ,,Anna-kérő szíve”), Az ivót, a Fohászkodást: Annák, szerelmek, elbocsátom őket, Mint őszi lomb a szálló levelet. Szőkén keringve hulljanak az őskert Örök rögére, holt álmok felett. Ragyogjanak, mig tudnak, a tűnő fény Hunyó világán, vágyam lángja az, Múlt ifjúságom gazdag temetőjén, Mig jő a tél, mely dudol és havaz. Én addig állok álmom omladékán, Magányom dombján s nézem hallgatag, Hogy a napóra árnya mint halad. Forgó szerencsék és forgó planéták Táncolnak ott fenn és elmúlnak itt lenn, De élsz és vársz örök szerelmem, Isten! Szinte egyenes válasz erre József Attila 1922 nyári Juhász Gyulához című verse: Bátyám, ki bortól mámoros éneket zengsz húrodon, Te, nézd a magyar hazát csitítsd el Anna-kérő szived s öntsd az erőd a reménytelenbe. És ösztökéld a tétova honfiút. . . Annak a Juhász Gyulának szól ez a vers, aki két évvel ezelőtt így vallott „lírájáról”: „Ily hegedű az én versem, a balsors / S robot gyászában, szegény emberek !” (Hegedüszó). Juhász Gyula mintha erre a felszólításra válaszolna 1922 őszén írt Gyónása ban: Magyarság, fajtám, lettem volna én is Bátor Botondod, bárdos és csatás, Bizánc portáját vágtam volna én is Szerettelek, tán jobban soha más. 354