Szabolcsi Miklós: Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése - Irodalomtörténeti könyvtár 11. (Budapest, 1963)
VI. Kitekintés és korkép
Ugyanezekből az elemekből áll az ugyanezen idő tájt írt Ad sidera . . ., József Attila anya-verse. Bizonyára gyengébb vers, s mégis: több az emberség, a szeretet, az építő indulat benne. Szabó köri ne azért lett lázadó, azért robbantotta a világot, mert megvetette, mert kicsinynek tartotta az embereket; József Attila azért, mert szerette őket, mert elesettségükben is nagynak tartotta, mert felemelni szerette volna őket. S ez a két indulat: két homlokegyenest ellenkező útra vitte a két költőt. A Nyugat másik kedveltje Sárközi György volt, — egyidős Szabó Iyőrinccel, — őt is a művelt polgárság küldte. Az ő költészete illeszkedett talán a legtökéletesebb harmóniával a Nyugat lapjaira; Babits Mihály és Tóth Árpád kezdeményeinek volt ekkor igen magas színvonalon, művelten, finoman, folytatója. Már kortársai hangsúlyozták, hogy lírájában akarattal rekesztette kívül korát; s valóban, az oly tragikus és zaklatott időszak alig hagy nyomot ezen az egyenletes hőfokú költészeten. Pontosabban: csak nagyon áttetten, másodlagosan; mert azért a fiatal Sárközi Györgynél is ott érezzük. Az Angyalok harca verseiben ott a békére, harmóniára, tisztaságra való vágy; olyasfajta magatartás egyenes folytatásaként mint amely Tóth Árpád Elégia egy rekettyebokorhoz indításában is ihlette; a zaklatott kor elől fénybe, tavasszba, természetbe, — idilli-csendes szerelembe menekülni vágyás. Sárközi György menekül — és szublimál; ez is egyfajta reagálás a korra; stilizálja önmagát, fegyelmet ölt magára, istenes-katolikus jelmezt; a címadó Angyalok harca ezt a belső küzdelmet, az önfegyelmezésre való hajlamot árulja el. Ezekben a korai években a fiatal költő csak alig-alig emeli fel hangját; egyszer éppen az Osvát Ernő ünneplésére megjelentetett Bátorodó, bánatos című versében: S virágok törzse, földjét vaskarmú gyökérrel halálig őrző, Mely hajnalon nyílik meg viola-kelyhe Az én lelkemnek is, hogy szülő-hazám ünnepi üzenését Leheljem át a fölém hajolókba? Egykor majd hangom lecsap buzogányként s szálló szavaim lesznek Parittyám vissza nem jövő követi : Bátor rohanással s bizodalmas zsoltárt kiáltva Győzöm le akkor pogány Góliátot! Általában azonban lefojtott, csendes, szemérmes, magábavonuló, — stilizált, megszűrt világot tükröztető. Az ő művészete 583