Szabolcsi Miklós: Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése - Irodalomtörténeti könyvtár 11. (Budapest, 1963)
IV. Makói évek
Ady hatása azonban József Attilánál nem csak szövegegyezésekre, versforma-utánzásokra, külsőségek átvételére korlátozódik. Nem egyszerűen arról van szó — mint az eddigi kutatás gondolta —, hogy hű tanítványként, amolyan költői jótanulóként megtanulja Ady stílusát; s Ady nem egyszerűen egyike sok mesterének. Nem: a fiatal költő pályája elsősorban s mindenekelőtt Ady nyomain indul, Ady útját folytatja — természetesen a maga kamaszos kiforratlan módján, más élményekkel s más környezetben — s minden elődje közül Ady gyakorolja rá a legnagyobb hatást. Ady költészetében találja meg azokat a motívumokat, amelyek saját helyzetének legjobb kifejezésére alkalmasak. Az Ady-versekben megörökített szerelem-elképzelés: az őrjöngő, egymást-maró, egymást-bántó, érzéki Léda-szerelem, a „bűnös” és „sátános” szerelem képzete s képe, a kor minden olvasó kamaszára, minden érzékeny fiataljára hatással volt; — hát még az egyedül tépelődő, elhagyatott, szerelem után sóvárgó fiatalemberre! József Attila szerelmes verseinek egy része az Ady-szerelmek előképére készült. A Szerelem ez? című versnek már indítása is: „Őrjöngök. Rád ha néznek . . kettős érzelmi mondanivalója is: az egyik „bronzajkaim, mint gyáva koldusok, csókmorzsáért könyörgenek . . .”, de ugyanakkor: „Ihaj ! ha egyszer öklöm öldököl, ideráncigállak, nézd kevélyen, büszkén . . .”, hogy a végén ebben a jellegzetes kiáltásban csattanjon ki: „karodban él az ifjú Életisten !” Mindez, s a valamivel későbbi Vers, meg a Távoli ének sátános-öldöklő-könyörgő szerelmi attitűdje az Adyé. A Szerelmes vers egésze, s különösen egyes fordulatai Adyt visszhangozzák: Ady így zárja A fehér csöndet: „Űzz el magadtól, vagy én űzlek el”; József Attila így szól:,.Harapj, harapj, vagy én haraplak”. Már az általa forgatott legelső verseskötet első oldalain ott olvashatta a Hiába kísértsz hófehér ént: Én beszennyezlek. Én beszennyezlek A leghavasabb, legszebb éjen : Hiába kísértsz hófehéren. Saját lelkemből fölcibállak . . . S míg libeg búsan, szerelemben, Én kikacagom kósza árnyad, Felé fitvok : menj, elbocsátlak. 331