Szabolcsi Miklós - Illés László (szerk.): „Jöjj el, szabadság!” Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből. II. - Irodalom - szocializmus 2. (Budapest, 1967)
Koczkás Sándor: Bálint György (1906-1943)
anyagot költészetté tud feldolgozni.”150 S néhány tömör mondatban e „hevítő intenzitás” tartalmát is megvilágítja Bálint: ma is találó és termékenyen maradandó összegezéssel. „Verseiben sok a leírás: tájak, állatok, tárgyak látszólag objektív szemlélete. De ez az objektivitás csak egészen látszólagos. Mert végeredményben minden táj és minden tárgy, amit ez a költő leír: szimbólum, mély lírai hangulatoknak, merész kép- és fogalomtársításoknak nyomasztóan erős, jelképes megelevenítése. Minden táj és tárgy él, szenved vagy forrong ezekben a versekben . . ,”151 Kritikáiban Bálint mindig „politikus” volt, mindig a lényeges eszmei problémákra, azok pontos interpretációjára figyelt. József Attilát előtte már más rangos kritikusok is felfedezték,152 de kiteljesedő szocialista költészetét éppen ő ismerte fel. S ő követte legkövetkezetesebben, sőt „propagálta” bonyolult, korántsem ellentmondás nélküli fejlődési útjain. Bálint akkor sem ítélte el, amikor sokan „elejtették”, zavaros „befelé forduló”-nak, az „országos pusztulás” kifejezőjének tartották. Értékeléseiben nem a pillanatnyi irodalompolitikai helyzetet abszolutizálta, mint ez némely esetben Révai József „értékrendjében” is előfordult (pl. József Attila és Illyés Gyula egymáshoz „viszonyításában”,)153 hanem az alkotások mélyebb, távlatosabb értelmét, igazságát emelte ki. Ezért folytatott a Nagyon fáj megjelenése után154 új — most a más irányú értetlenekkel szemben — polémiát. Kritikája elején rögtön a szocialista költészet értelmezésének vulgarizálói ellen fordult: „Gyanús az olyan költő, aki minden versében szabatosan és félreérthetetlenül döntögeti a tőkét és ha síránkozhatnékja van, gyorsan leteszi a tollat és félrevonul. Az ilyen költőknek nemcsak művészi, hanem emberi és szocialista őszintesége is fölötte gyanús.”155 Bálint a „balos” fanyalgókkal szemben „védelmezi” a költőt: megint csak máig ható igazsággal. Elismeri, hogy József Attila nem ugyanolyan „baloldali költő” a harmincas évek közepén, mint az évtized elején volt. Szerinte azonban túlzás volna azt állítani, hogy „végképp eltávozott a tömegek ügyétől, a szocializmus gondolatától”. „Tekintsük egyszerűen 150 József Attila versei [A Medvetáncról]. = Uo. I. 407. 161 Uo. I. 408—09. 152 így például Tiszta szívvel című versének Ignotus értelmezésével történt publikációja alkalmával Gaál Gábor is reagál e „kor-tünet”-re. (Qaál Gábor: Válogatott írások. Bukarest 1964. I. 81 — 84.) — „Nincsen apám, se anyám” c. kötetéről többek között Németh László írt 1929-ben ráérző kritikát. Készülődés. Bp. 1941. I. 171 — 73. 153 Az 1940—41-ben publikált „nagy” Ady-tanulmányában „a forradalmak utáni magyar lírá”-ról Révai Illyés középpontba állításával beszél. József Attilát teljesen negligálja. („Illyés Gyuláék költészete realista költészet: ők már nevén nevezik a valóságot”, illetve a magyar líra reprezentatív jellegéről szólva megint csak Illyést említi egyedül Ady után. — Révai József: Válogatott irodalmi tanulmányok. 218., ill. 213.) — Az 1957 januárjában megjelent Ady nem alkuszik című cikkében viszont már önkritikusan József Attilát emeli a középpontba. De itt viszont az Illyés Gyulával akkoriban kialakult konfliktusokat abszolutizálva Illyést summásan csak a „polgári demokratikus” törekvések kifejezőjének ítéli. Illyés életművének lényeges szocialista vonásait teljesen semmibe veszi annak érdekében, hogy a magyar irodalomra „jellemző”, ún. „nagy ellentét-párok” konstrukcióját (Petőfi—Arany, Ady—Babits, József Attila—Illyés Gyula) teljessé tehesse. 154 József Attila: Nagyon fáj. = A toronyőr II. 39 — 42. 155 Uo. 40. 519