Szabolcsi Miklós - Illés László (szerk.): Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből - Irodalom - szocializmus 1. (Budapest, 1962)
Tamás Attila: Eszmélet (József Attila költői világképe)
szerkesztéshez hasonló alkotásmód elemeit jelentő háló jeges bogaiból, kimért pályán mozgó szabályos testből ráccsá szilárduló csillagok fokozatosan elvesztik eredeti, objektívabb jellegüket: a túlérzékeny lélek már menekülne kínzó fényük elől —■ és mégis: megmaradnak, mint szétroncsolt vasszerkezet riasztó, de az eredeti szerkezet szilárdságáról tanúskodó darabjai: О csillagok, ti! Rozsdás durva vastórőkül körüskörül hányszor lelkembe vagytok szúrva — jajdul fel egyik versében.29 Egyes és általános dialektikus egységében is szemünk előtt jut egyeduralomra a külön-rész-jelleg a nagyobb egészéhez tartozó kárára: „A tárgyegyén mind elválik a többitől, magába mélyed és talán megsemmisül” — hullik darabokra a világ Szürkület című versének egyes részleteiben. A költő személye, mely máskor egymagában is az ember nevében virrasztott, most mindjobban egyedül lesz, a magány érzése lesz rajta úrrá. „Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész, vagyok mint a hideg, világos és nehéz” — olvassuk töredékei között. „Már . . . Dolgaim is úgy hallgatják személyem, Mint bolond tanárt az üres padok”, ,, . . . már nem fog kézen, amit megfogok” — halljuk a keserű panasz szavát másutt. De a „már”, a megváltozott időre utaló szócska csaknem mindenütt ott van, félreérthetetlenül visszamutat arra a múltra, melyben még „kézen fogta”, amit megfogott, mikor még nem ürült ki a terem, nem lett űrré a tér. A pusztulás megjelenítésében is a régi képek szerkezete él tovább: „kásásodik a víz, kialakul a jég, és bűneim halállá állnak össze”. Az Ősz egyik változatában, mint kalitkája rácsai között, úgy lépked a faágak közt a madár, a költő lelkében pedig a némaság — nem sok idő múltán ő maga vergődik eszméi rácsai közé zártan. (Kiáltozás, Légy ostoba) „A világ ág-bogán” fönnakadt életfoszlányokat, a kemény menny egészével szemben magánosán sirdogáló cinkét más, de rokon kép váltja föl: A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog Majd „a semmi szállong” — „mintha valaminek lenne a pora” —; vagy három vak holló kereng a fán. A végsőkig üresedik a tér, a mitológia félelmetessé lesz, a vas sírását, az eső nevetését, a kasza alatt sikoltó rozs, üszkös romok jajszavát hallani. De a tragikus látomásokban is végig ott a tiltakozás iszonyata, a régi világkép kétségbeesett akarása. S ott van ez végső megnyilatkozásaiban is. Számára nem elég önnön világának menedéke. „Nem vagyok író” — mondja ki, mikor nem érzi, hogy elismerik, mikor nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.” Az utolsó szavak különös hangsúlyt kapnak, az első sor pedig messziről mintha ,,a semmi ágán”-nal volna rokon, s mintha fülünkbe idézné egyik töredékének félelmetes gúnyorossággal összecsendülő rímeithehe, hát ennél van a kincs — ami nincs ?” 29 „A költő hasztalan vonít” A kép több töredékben is ott van. — Ettől már csak egy lépés vezet Weöres Sándor verséig, akinél ez az élmény egész verset képes alkotni, akinek a lelkét ez a fölismerés teljesen be tudja tölteni. („Szemednek szegzett lándzsák: csillagok”) 397