Szabolcsi Miklós - Illés László (szerk.): Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből - Irodalom - szocializmus 1. (Budapest, 1962)
Király István: Az első magyar kommunista költő
amellyel a huszadik század nem egy lázadó költője, a fiatal Majakovszkijtól a Nincsen apám sem anyám József Attilájáig, gyűrte le, s fordította a maga visszájára a lélek dúltságát, tiltakozó, kínzó fájdalmait. Hiszen „elfújta a szél az ég alól a földet”, „bomlottan kongat a nap harangja”, „bukfencezik a holt s nem kéri a bérét”, „részeg füstjét a kínnak” lehet érezni. Feje tetejére állt itt a világ, s a feltornyosuló borzalmakkal szemben a torz „hördülő fintor”, a hetyke, csavargós gúny biztosított, ha ellentmondásosan is, menedéket, bíráló fölényt. Ez a groteszkségében is tragikus, keserű, vágó irónia csap ki Romját korai háborúellenes verseiből. Ez jellemzi 1916 elején írt „újfajta katonadalait”, a Menetszázadot, az Eltűnteket s a méltán antológia darabbá vált Sorozás c. vers szándékoltan naiv s szándékosan groteszk, megrázó sorait. Eleinte nem dobta még félre maradéktalanul Romját a szabályozó formát, a rímet és a ritmust, csak az iszonyat nőttén kuszálódtak mindjobban össze versei. A kozmikus életérzés, a világ meg-nem-szakadó egységének hirdetése nemcsak az Én felnagyítására s egy hitető, megejtő álszintézis, álharmónia megteremtésére volt nála hivatott: jelezte a felelősségérzés megnő vekedtét is. A „nincsen külön” révén beleivódott annak tudata, hogy eloldhatatlan egymástól az egyéni sors és a közösség. „Csak egy vagyok a sok közül”, „minden veszendő bennem éli sorsát” — vallotta Romját. Magára vett minden emberi szenvedést. S nem utolsósorban ez az érzés, a szorongó aggodalom az emberi jövőért tette zilálttá, görcsösen telítetté, olykor szinte már az érthetetlenségig fojtottá verseit. Nem az expresszionista divat, sokkalta inkább a türelmetlen lázas indulat hántott le róluk minden külső díszt, űzte a költőt önkéntes, szikár aszkézis felé. Az érzés volt előbb kész, az irodalmi irány csak keretet adott. Remény, keserű lemeztelenített szavakra, szaggatott, kurta, felkiáltójeles mondatokra volt szüksége Romjátnak ahhoz, hogy elmondhassa fojtogató központi élményét: a kibír hatatlanságot, a katasztrófaérzést. „Egyetlen épünk sincs már”, „száz nyavalyában hánytorog testünk”, „a föld egy rettentő ütés”, „égig sajlódik a téboly”, „ránk hegyomlik a kétségbeesés” — tért vissza konokul csökönyösen verseiben a riadt kiáltás: a lelkiismeret jajkiáltása a veszélyeztetett emberért. „Utálata a közönynek”, „tagadása a belenyugvásnak” — volt ez a költészet. „Ormán a nincsnek”, szembenézve a kor szörnyű nihiljével a megváltás útjait kereste Romját, „szabadulásért” változásért, jövőért kiáltott. „Soha érőbb nem volt a tevőség” — írta 1917 végén. „Embermerőség: legszebb értelem” — vallotta eszményként. „Csak egyszer egybe minden tört zihálást” — sürgették a nyugtalan versek. A nem alkuvó, dacos humánum, mint „makacs eredményt minden számvetésben”, követelte a változtató tettet. S együtt az érő idővel kiküzdötte, kiszenvedte magának Romját a forradalom hitét. Az „izmusok” hamis fölényével és tettetett erejével szemben megtalálta az igazi erőt. Az egzaltált expresszionista pátoszt másfajta öntudat váltotta fel, azoké, kiket egyik versében így jellemzett a költő: mi „meghalunk, de utánunk a teljesség marad.” A forradalmárok öntudatához ért. 1917 végén elvált Romját útja a kispolgári avantgardista lázadókétól. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom hatása alatt Révaival, Lengyel 149