Szabolcsi Miklós - Illés László (szerk.): Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből - Irodalom - szocializmus 1. (Budapest, 1962)
Király István: Az első magyar kommunista költő
embertelen világ kivetettjeinek minden emésztő indulatát szavakba fogta. Felmérte korát: versbe préselte az idők feszültségét. „Micsoda idők! Mint a dúvadat — gyötörnek minket, ölnek, hajtanak” — írta egyik versében Komját. Ki érezhette volna teljesebben át a kor tragikus komorságát, mint a bukott forradalom emlékét szívében hordozó, otthontalan élő, emigráns magyar kommunista költő ? A régit elviselni nem lehetett már, de a kapitalizmus maradék ereje még elég volt ahhoz, hogy ne engedje megszületni a vágyott holnapot. Igaz: „a föld új sarka, az oroszszovjet” már állt, de a szocializmus hadállásai még sokkal gyengébbek voltak az ellenfélénél. Tőke és munka történelmi harcában az előbbi oldalán volt a pillanatnyi fölény. Áldozatkészséget, aszkéta lelket kívánt az egyenlőtlen kemény küzdelem, menekült innen minden gyengeség. S Komját nem szépített, nem idealizált, átérezte a kor jobbjainak szörnyű gyötröttségét. Nem hazudta el a nehézségeket: fölébük került. A nyomor s a kétségbeesett indulat végletes képei nem reménytelenséget tükröztek nála: láthatóbbá tették a lélek szembeszegülő elszánt erejét. Verseiben nyugtató tárgyiassággal társult az emésztő szenvedély, szándékolt józansággal fonódott egybe a keserű düh. Egyszerre volt itt jelen fullasztó, szétvető indulat s ellenálló, tartó keménység. Makacsul, tömören, mintegy összeszorított fogakkal beszélt a vers. A dacos akarat adott formát neki. Nem az expresszionizmus, nem a neue Sachlichkeit, s nem is a RAPP szabályai értetik meg Komját ekkori költői stílusát. A megélt valóság keresett itt formát. Az alakította ki érzelmi telítettségének s aszketikus visszafogottságának ezt a vibráló tömör költészetét. A feszültségérzésből eredő, háborgó, sodró szenvedély sugallta a sorokat, strófákat szétvető, ritmussal, rímmel szeszélyesen bánó rapszódikus előadásmódot. Az törte szét röpke kiáltásokba a mondatokat, s tette kedvelt költői fogássá a váratlan fordulatot. A feltorlódó indulat izzította felsőfokra az egyes szavakat, halmoztatta az ismétléseket, fokozásokat, s idézte meg lépten-nyomon a gondolatritmust. De ugyanakkor a líra és epika határán mozgó, megkötő tárgyias műfajok vonzották a költőt, versei előteréből eltűnt az én, s a túlzottan érzelmi telítettségű, a nyugtalan szenvedélytől oly szívesen használt stíluselemeket, jelzőket, képeket megritkította egy már-már aszketikus intellektuális szigor. A megfegyelmezett feszültség költészete volt ez. A forradalmáré. Erezte Komját egy vajúdó, őrlő, átmeneti kor kibírhatatlan nyomását, gyötrő feszültségét, de ugyanakkor makacsul óvta a lélek nyugalmát, szilárdságát is. Nemcsak az idők elsodró rettenetét élte meg, élménye volt a proletariátus jövőt teremtő szervezett élcsapata, a kommunista párt is. A természet vak erőin úrrá levő győztes emberi munka birodalmából vett képek idézték „a párt rejtett hámorait”, az emberi jövő „fegyverműhelyét”, mintegy jelezve, hogy a társadalomban is kezes törvénnyé alakíthatja át emberi merészség és értelem azt, ami kiismerhetetlen sorsnak tűnik fel a tehetetlenség előtt. Nem véletlenül lett Komjátnak éppúgy, mint a legnagyobb magyar kommunista költőnek, József Attilának sors helyett törvény a kedves szava. Megélte Komját korának minden feszültségét, s így a maga teljességében megélhette a lenini párt nagy történelmi jelentőségét. „Ók az épség a bitang zűrzavarban” — írta a Hamburg októberé ben a kommunistákról. 157