Szabolcsi Miklós - Illés László (szerk.): Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből - Irodalom - szocializmus 1. (Budapest, 1962)
Tamás Attila: Eszmélet (József Attila költői világképe)
„Erős, kemény, gyémánt a mennybolt”. Az imént fölfigyeltünk ennek a sajátos költői ábrázolásnak néhány művészi funkciójára. Annak azonban, hogy ezt a megjelenítést igaznak, reálisnak tudjuk érezni, az a feltétele, hogy a versen belül indokolt legyen ez a látás- és érzésmód: értenünk kell, mi idézte elő. Ez az élményszerűvé, hitelessé tevő mozzanat nem is hiányzik József Attila verseiből. A lágyan hullámzó, halkan fodrozódó vizeket kemény jéggé dermesztő, vattaszerű, puha ködöket szikrázóan fehér zúzmarává jegecesítő fagy, a tüdőt metsző levegő, a tagokat merevítő hideg keményíti meg ezt az egész világot. „A tág ég tiszta, nagy — reggel az erkölcs hűvös kék vasát megvillantja a fagy” — oszlik el a nyirkos köd a Fákh&n, „Kemény fagy tiszta ablakán dobol az ingerült idő” — halljuk máskor. (Fagy) József Attila tája a külváros, „a város pereme”; üres telkek, elhagyott földek vidéke, s a benne mintegy hajléktalanul, szemlélődve járó ember is ennek a tájnak a szülötte: proletár. Ember, akinek rosszul fűtött szobájában reggelre ködként száll a lehellet, nyitott ,,gang”-ok, fűtetlen mellékhelyiségek riasztják, akit rosszul bélelt kabátja nem óv meg a fázás kínjától. Nem múló színfolt, hangulatos kép számára a tél, hanem a legmélyebben elevenébe vágó valóság; az élmények kíméletlenül, kitörülhetetlen élességgel vésődnek tudatába. Ugyanez a sajátságuk a külváros éjszakájában az elszórt, sötét kontúrjaikkal tömbként súlyosodó, a gyér világítástól egy-egy élükkel kiemelkedő, szinte fametszetszerű fény-árnyék hatást elérő házaknak is.4 A részletek, színek nem látszanak, nincs lehetőség naturalista vagy kismesteres bibelődésre, impresszionisztikus feloldásra: csaknem minden észlelt tulajdonságuk egy lényegbe sűrűsödik: hallgatva, a földre súlyosultan, tömör feketeségükben, zord anyagi valóságukban vannak. S van a maga elszórt fénypontoktól át-áttört sötétjével, fojtó csendjével a teret kitöltő levegő is — félreérthetetlenül van, sokat sejtetően, komoran és veszélyeket rejtve a védtelen, magános kóborlóval szemben az egész külvilág. A véletlenül betévedt polgár ijedten húzódhat magába és siethet vissza saját, megnyugtatóbb színeket árasztó, külső-belső menedéket nyújtó otthonába — a proletár, akinek ez a létezési tere, idegenségében is otthona és hazája: nem menekülhet. Szembe kell vele néznie, éberen, hűvös, nyugodt pillantással; át kell tekintenie a maga egészében és számba kell vennie minden szögletével, útjába eső tárgyával együtt. A tél és az éjszakába merült külváros törvényeit sajátos költői érzékenységével együttesen átélő József Attila hatványozottan kényszerül erre a szembenézésre. S az egyetemes történelmi-kulturális fejlődés során a proletár szemléleti formáig eljutó ember fölismeri, hogy ember és külvilág alapviszonyában a korábban döntő szerephez jutó természet helyét egyre inkább valami más foglalja el: a dolgok, a tárgyak világa. A szerves növényi-állati élet helyett, mely az embert fölnövesztette magából, most az ember által alkotott tárgyak; az eleven, közvetlen emberi kapcsolatok helyett a dologi hatalmakká lett emberidegen viszonyok összessége: „Megdermedt dolgok 4 Nem véletlen, hogy a fény-árnyék hatás nyújtotta lehetőségekkel mesterien élő korai szovjet filmek adták vissza talán legtökéletesebben a külváros képét, (Viborgi városrész, És fölkel a Nap, Arzenál stb.) gyakran pedig fametszeteken nyert képzőművészeti ábrázolást (Käthe Kollwitz, Franz Masereel), vagy nálunk pl. a színhatásra keveset adó, inkább a formák zárt világát megteremtő Baresay Jenő vásznain. 375