Szabolcsi Miklós - Illés László (szerk.): Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből - Irodalom - szocializmus 1. (Budapest, 1962)
Tamás Attila: Eszmélet (József Attila költői világképe)
egészet látó, észlelő ember is: a „hull le ránk” a fölismerés hirtelen ránk szakadó terhét is érzékelteti. A végtelenbe tágult képet József Attila itt nem zárja le szilárd zárókővel. Az élmény nagyobb volt annál, hogy mindjárt úrrá lehetett volna rajta.5 De ellenpólusként már ott az ember, aki szembenéz vele, s a teljes, bénítóvá nehezült sötéttel a fényt, a tiszta látás-értés vágyát szögezi szembe. Megjelenik nagy tájverseinek jellegzetesen szép mozzanata: a magános, éber virrasztás. Láttuk tehát: József Attila tisztán, végig belátható, vagy elszórt fénypontoktól részekre tagolt tájain egyfajta szilárd rend elemei jelennek meg. Ennek a ténynek az igazi jelentőségét akkor értjük meg, ha figyelembevesszük, mennyire fölbomlik a huszadik század polgári művészetében a rend, illetőleg mennyire formálisan marad csak fenn. Már az impresszionizmusban is szavak, színek hangulatában oldódik fel a külvilág képe, később majd rendezetlen, esetleges egymásmellettiségbe sorakoznak a részletek, s költészetben-festészetben egyaránt csak tisztán a szubjektív bensőből kivetítődő képek jelennek meg valóságos művészi rendbe foglalva. Ady kuszán tekergő indákkal benőtt, süket köd-borította tájain éppoly kevéssé uralkodik valamilyen szilárd rend, mint Apollinaire montázs-szerűen elénk villanó képsoraiban. Mindez a maga módján szintén kifejezi a felbomló polgári világ egyre teljesebb külső-belső káoszát, de azokat az erőket, melyek egy új világrendért küzdenek, a valóság mélyén rejlő törvényszerűségeket ezen a módon nem lehet tükrözni. Ezért fordulnak a szocialista festők legnagyobbrészt olyan megkülönböztetett tisztelettel Cézanne festészete felé, ezért törekszik a formabontás korszaka után a szocialista J. R. Becher is arra, hogy szilárd rendet vigyen költészetébe. József Attila, aki az új, modern tárgyi világ és a tudományos ismeretek révén számunkra egyre táguló létezési tér egészével néz szembe, ebben a végtelen egészben akarja a rendet meglátni és megláttatni. Ehhez a szembenézéshez, ehhez a képépítéshez van szüksége különösen szilárd, elmozdíthatatlannak látszó pontokra, évmilliók terhét magukban hordó, megtörtén is súlyos, önnön árnyukat maguk alá temető rideg kövekre, melyek „úgy a helyükön vannak, mint még soha”. Abban a világban, abban a társadalomban, amelyben semmi nincs „a helyén”. VISSZATÉRŐ FORMAI ELEMEK Távol tar ágak szerkezetei tartják keecsel az üres levegőt. „. . . tar ágak . . .”, — reccsenő keménység hangzik a jelző mássalhangzóiból, egyetlen, kurta, mély magánhangzójából. És száraz, rideg a szó fogalmi jelentése is: egy keveset már az elmúlás, a halál sivárságából is tudatunk felszíne alá hoz. A második sorban hirtelen mégis kecsessé szeliclülnek, finomodnak ezek az ágak, és kezdetben fölidézett tartalmukból már 6 Lehetséges az is, hogy József Attila nem tekintette teljesen befejezettnek a költeményt. Erre utal esetleg a korábbi kiadások-adta cím (Vázlatok a Külvárosi éj-hez), illetve a kézirat cím-nélkülisége is. 378