Szabolcsi Miklós - Illés László (szerk.): Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből - Irodalom - szocializmus 1. (Budapest, 1962)
Tamás Attila: Eszmélet (József Attila költői világképe)
így a külvilág, mint viszonylagos benső zártságot alkotó részek egymásba épülésének végtelenje.15 De az ember az egésszel áll szemben. A szélesre tárult fagyos, kopár táj hegyei elfedték az apró, megművelt földcsíkokat, s az évszak sem idéz meghatározott szántóföldi munkát tudatunkba; nem tudjuk, honnan jött elénk a messzi út fáradalmát tagjaiban hordozó magános paraszt — az előző kép hatása alatt állva úgy tűnik, mintha a végtelen ismeretlen tájairól térne haza. Evek, évtizedek lassú, erőt-életet felőrlő munkája súlyosodik mozdulataiban; valóban, mintha az egész előbb meglátott külvilág terhe húzná a föld felé meghajtott fejét, lecsüngő karját; mintha a vörösen kihunyó alkonyi fényekben tompán megcsillanó, elnyűtt szerszámból is az egész lét tragikus kínja sajtolna vért. így tágul megint a végtelenbe a kép: közvetlenül is az egésszel kell szembenéznünk. A kis tanyára egy hasonlat utal vissza: „Már fölszáll az éj, mint a kéményből a füst, szikrázó csillagaival.” A harang kongása — mint a Külvárosi éjben a vonatfütty — ismeretlen messzeségből jőve bontja meg a némaság uralmát, s elhallgatásával mintha az élet utolsó jele halt volna el a tájról. A „harang” szóra tiszta, mély zengésű rímmel felelő magános, rövid sor végén álló „hang” mintha a távolból hömpölygő kondulások utolsója lenne. Utána: csönd. Különös, nagy, teljes csönd, a költészet alig ismer hozzá mérhetőt. Érzékeny, de fegyelmezett lélek adott a külvilágról jelzéseket az előző sorokban. A csendről már kétszer is szólt: először csak a zaj hiányát jelezte („csendes vidék”), másodszor már konkrét, érzékelhető valósággá sűrűsödött ez a hiány („Völgy kerek csöndje”), most pedig a legapróbb fokozatokig nyomon követi az utolsó hang elnémulását. „Csengés emléke száll” — figyeli meg a legfinomabb rezdülést is, amely — mint sima tükrű víz a legparányibb 16 16 József Attila verseinek szilárd, sajátos szerkesztésmódjára már Fehér Ferenc és Szabolcsi Miklós is fölfigyelt. „. . . a vers egy-két sora a kölcsönösen függő kapcsolódás folytán eleve meghatározza a többit, vagyis a mű világának minden pontja archimédeszi”. (J. A. idézet) S valóban „versei minden egyes pontja szinte körzővel kimért helyen van a versben, vagy ami csaknem azonos, az egész világ rendszerében” —- minthogy versében a valóság összefüggései jelennek meg. (Sz. M.: József Attila, Derkovits Gyula, Bartók Béla — Költészet és korszerűség.) Ugyanitt utal arra, hogy József Attilát bizonyára mindenekelőtt a bartóki zene „tudatosság- és matematika” aspektusa vonzotta. Aligha tévedünk, ha föltételezzük, hogy nemcsak az. Feltűnő, hogy akár néhány félig-meddig találomra kiválasztott, Bartók zenéjéről szóló idézet is mennyire ráillenék József Attila nagy verseire, Reinitz Béla szerint: „Amilyen kristályosán tiszta ez a mű (П. Vonósnégyes) formai felépítésében, lenyűgözően közvetlen izgalmas ritmikájában, annyira komplikáltan nehéz és zsúfoltan gazdag hangzási kombinációk újdonságában, szokatlanságában és sokaságában.” Kodály Zoltán a másik oldalt emeli ki jobban: „gazdagsága és látszólagos bonyolultsága mögött rejtőző kristályos tisztaságá”-ról ír. (4 zenekari darab) Molnár Antal szerint Bartók művében „nem vezérlő motívumokkal tartja fönn az egységet, hanem az egész munkán végigvonuló hangulat varázsos egységével.” (A kékszakállú herceg vára) „Mi hát Bartók Béla zenéje? A kozmikus ember ámuló beszéde a fölismert mindenséghez, vagy: a megismert mindenség . . . kinyilatkozó beszéde a kozmikus voltát érző emberhez” -—lelkendezik Dallos Sándor. Mások Bartók „természettudományos világérzés”-éről, ősi primitivitás és modem tudatosság szintéziséről írnak. (Közli őket: Zenetudományi Tanulmányok VII. Bartók Béla, 76, 78, 79, 87, 243 stb.) 25* 387