Szabolcsi Miklós - Illés László (szerk.): Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből - Irodalom - szocializmus 1. (Budapest, 1962)

Bodnár György: Vázlatok Révai József pályaképéhez

rolni még József Attila művének egy részét is. Hatalmas mű az ő művük, örök kincse a magyar kultúrának. De nem véletlen, hogy például a magyar költészet nem Ady és nem József Attila útját folytatja, hanem az alkotási módszer, a stílus demokratizmusában — visszakanyarodik Petőfi Sándor­hoz. Ezeknek a nagy lázadóknak kivétel nélkül az volt a gyengéjük, hogy bár gyűlölték a régi világot és kívánták az újat, többé vagy kevésbé el vol­tak szigetelve koruk forradalmi népmozgalmától, vagy nem voltak vele összeforrva. Ebből származnak e nagy lázadók műveinek a néptől idegen, dekadens, kétségbeesést tükröző vonásai.”49 Ha ezt a megjegyzést össze vetjük az 50-es évek elejének néhány feltűnő kulturábs jelenségével, amilyen az Erkel-kultusz és Bartók művészetének kerülgetése, az arányeltolódás Mun­kácsy és Derkovits Gyula népszerűsítése között, valamint új építészetünk „újklasszicista” orientációja, láthatjuk, hogy itt is nagyobb jelentőségű, összefüggő gondolatok húzódnak meg. Az összefüggésekből az olvasható ki, hogy ezekben az években az új feladatok felé lendülő művészeti élet „túl­nézett” a két világháború közötti évtizedek bonyolult művészeti törek­vésein, pedig élete valósága közvetlenül ehhez a korhoz kapcsolódott. Igaz, a közvetlen elődök körül szétzilálódott a művészet és társadalom harmonikus kapcsolata, a művész sokszor magára maradva és magába zárkózva fogal­mazta meg mondanivalóját. Igaz: e művészi tragédia sötétjén az utódok közül csak az tud átlátni, aki már maga is átélte a művész és társadalom újbóli egymásra találásának örömét, akit semmi sem zavar abban, hogy egy életet éltessen a jövőért harcoló társadalommal. S az is igaz, hogy a fel­­szabadulás után születőben voltak az új harmónia feltételei. De a huszadik század közepének társadalmi forrongása mégis bonyolultabb a tizenkilencedik század népmozgalmainál. S nemcsak Adyra érvényes, hogy nem „ámulhat” többé büntetlenül Petőfi módján a valóságon. Az élő irodalomban nincs egy­szerű visszakanyarodás: a huszadik század bonyolultabb valóságát kifejező irodalmi korszakok „átugrásában” is az irodalom valóságszemléletének egy­szerűsítő jellege fejeződött ki. Révai gondolatilag világosan látta az itt rejlő veszélyeket: „Ha úgy fogjuk fel a haladó nemzeti hagyományok felhaszná­lásának kérdését, hogy vissza akár a klasszicizmushoz, akár egyéb stílusok­hoz, nem helyesen járunk el. A költészetben és a zenében sem mondjuk azt, hogy ,vissza a népdalhoz!’ nem mondjuk még azt sem .vissza Petőfi Sán­dorhoz!’ hanem azt mondjuk: használd fel a nép dalait, de menj előre . . .”60 Az összefüggések azonban arra vallanak, hogy ez a gondolati felismerés nem hatotta át a művészeti politika gyakorlatát s nem volt elég a valóság­­egyszerűsítő tendenciák visszaszorításához: Révai utolsó nagyobb írása, a József Attila-tanulmány éppen azért jelentős, mert a magyar népi demok­rácia irodalmának egyik közvetlen elődjéhez akar benne utat találni, s át akarja tekinteni az irodalmi modernizmus szövevényét. Révai utolsó korszakának munkái elsősorban irodalompolitikai jelle­gűek. így hiába keressük bennük azt a zártságot, gondolati befejezettséget, amely „teljessé” teszi nagy tanulmányait. Beszédei, vitacikkei egymásból 49 KFK. 24—25. 60 KFK. 113. 30* 467

Next