Szabolcsi Miklós - Illés László (szerk.): Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből - Irodalom - szocializmus 1. (Budapest, 1962)
Bodnár György: Vázlatok Révai József pályaképéhez
rolni még József Attila művének egy részét is. Hatalmas mű az ő művük, örök kincse a magyar kultúrának. De nem véletlen, hogy például a magyar költészet nem Ady és nem József Attila útját folytatja, hanem az alkotási módszer, a stílus demokratizmusában — visszakanyarodik Petőfi Sándorhoz. Ezeknek a nagy lázadóknak kivétel nélkül az volt a gyengéjük, hogy bár gyűlölték a régi világot és kívánták az újat, többé vagy kevésbé el voltak szigetelve koruk forradalmi népmozgalmától, vagy nem voltak vele összeforrva. Ebből származnak e nagy lázadók műveinek a néptől idegen, dekadens, kétségbeesést tükröző vonásai.”49 Ha ezt a megjegyzést össze vetjük az 50-es évek elejének néhány feltűnő kulturábs jelenségével, amilyen az Erkel-kultusz és Bartók művészetének kerülgetése, az arányeltolódás Munkácsy és Derkovits Gyula népszerűsítése között, valamint új építészetünk „újklasszicista” orientációja, láthatjuk, hogy itt is nagyobb jelentőségű, összefüggő gondolatok húzódnak meg. Az összefüggésekből az olvasható ki, hogy ezekben az években az új feladatok felé lendülő művészeti élet „túlnézett” a két világháború közötti évtizedek bonyolult művészeti törekvésein, pedig élete valósága közvetlenül ehhez a korhoz kapcsolódott. Igaz, a közvetlen elődök körül szétzilálódott a művészet és társadalom harmonikus kapcsolata, a művész sokszor magára maradva és magába zárkózva fogalmazta meg mondanivalóját. Igaz: e művészi tragédia sötétjén az utódok közül csak az tud átlátni, aki már maga is átélte a művész és társadalom újbóli egymásra találásának örömét, akit semmi sem zavar abban, hogy egy életet éltessen a jövőért harcoló társadalommal. S az is igaz, hogy a felszabadulás után születőben voltak az új harmónia feltételei. De a huszadik század közepének társadalmi forrongása mégis bonyolultabb a tizenkilencedik század népmozgalmainál. S nemcsak Adyra érvényes, hogy nem „ámulhat” többé büntetlenül Petőfi módján a valóságon. Az élő irodalomban nincs egyszerű visszakanyarodás: a huszadik század bonyolultabb valóságát kifejező irodalmi korszakok „átugrásában” is az irodalom valóságszemléletének egyszerűsítő jellege fejeződött ki. Révai gondolatilag világosan látta az itt rejlő veszélyeket: „Ha úgy fogjuk fel a haladó nemzeti hagyományok felhasználásának kérdését, hogy vissza akár a klasszicizmushoz, akár egyéb stílusokhoz, nem helyesen járunk el. A költészetben és a zenében sem mondjuk azt, hogy ,vissza a népdalhoz!’ nem mondjuk még azt sem .vissza Petőfi Sándorhoz!’ hanem azt mondjuk: használd fel a nép dalait, de menj előre . . .”60 Az összefüggések azonban arra vallanak, hogy ez a gondolati felismerés nem hatotta át a művészeti politika gyakorlatát s nem volt elég a valóságegyszerűsítő tendenciák visszaszorításához: Révai utolsó nagyobb írása, a József Attila-tanulmány éppen azért jelentős, mert a magyar népi demokrácia irodalmának egyik közvetlen elődjéhez akar benne utat találni, s át akarja tekinteni az irodalmi modernizmus szövevényét. Révai utolsó korszakának munkái elsősorban irodalompolitikai jellegűek. így hiába keressük bennük azt a zártságot, gondolati befejezettséget, amely „teljessé” teszi nagy tanulmányait. Beszédei, vitacikkei egymásból 49 KFK. 24—25. 60 KFK. 113. 30* 467