Szabolcsi Miklós - Illés László (szerk.): Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből - Irodalom - szocializmus 1. (Budapest, 1962)
Kispéter András: A "Munkásírók" csoportja
Nagy István — ha van is benne elfogultság a munkásírók irányában — nem külön szektaként kezeli a munkásirodalmat, hanem mint az egész magyar irodalom egy részét, amely azt a szerepet kell hogy betöltse a munkásság életének ábrázolásánál, amit a parasztírók, a népi írók töltenek be a parasztélet ábrázolásában, tehát sajátos, speciális feladat megoldását várja a munkásíróktól. „Hogy mit érdemes írni? — teszi fel a kérdést, s mindjárt meg is felel rá —: El kell lesni a külvárosokban, általában a városokban ki-beáramló nagy tömegek életét; bérházak, üzemek életét. Polgári sorból süllyednek le munkássorba, faluról emelkednek fel — hogyan vedlenek ezek az emberek bérmunkássá, szakszervezeti taggá, szocialistává és nyilassá? Miért áramlanak innen oda? De meg a kispolgári sorba való törekvés sikerei és kudarcai is csupa, csupa megírandó témák. Az ipari városok mindenféle nemzetiségek gyüjtőmedencéje. Hogyan viszonylanak ezek a magyarsághoz, a munkássághoz? A magukkal hozott sajátos szokások, színek menynyiben hatnak környezetükre? Ezekben a társadalmi jelenségekben korunk nagy kérdései lüktetnek. Ezen a területen állná ki a próbát az új tartalom igényeivel jelentkező munkásirodalom. Millió új kép és hasonlat tárul itt ki az irodalom számára. Üj magyar szavak rejtőznek a tömegek foglalkozási köreiben, mindennapi életében, mert új fogalmakat kell kifejezniök.”59 Ha ilyen szempontból nézzük a munkásirodalmat, valóban igen figyelemre méltó volt az a kezdeményezés, amit a negyvenes években a munkásélet feltárása területén végeztek. A Március című antológiát igen sikerültnek tartja Nagy István, többek között így ír róla: „Az antológiát megkaptam, rögtön el is olvastam. Igazán sajnálom, hogy nem írhatok róla, nagyon tetszik, sokkal jobb, mint a Mérleg volt. De ha írnék róla, öndicséretnek tekintenék, hiszen én is szerepelek benne. Különösen tetszik nekem az az önbíráló hang, ami kicsendül az antológiából. Szorítsd meg nevemben a kezét Lukács Imrének — írja Vaád Fe- Ferencnek — ,A költő hasztalan vonít’ című írásáért. Magam is hasonló szellemben írtam József Attiláról mindjárt halála után, s persze, hogy nekem támadtak a rövidlátóak.”60 A Népszavában Losonczy Géza ír az antológiáról bírálatot; véleménye eltér Nagy Istvánétól, ő az új antológiát az előzőhöz, a Mérleghez viszonyítva nem emelkedésnek, hanem hanyatlásnak látja. „Az anyag megválogatásáhan ezúttal nem érvényesülnek határozott és tudatos szocialista szempontok. Ennek következménye, hogy a kötet szerkesztése és anyagának összeállítása a munkásmozgalom mai politikai célkitűzései szempontjából éppen nem kifogástalan” — írja.61 A kritikus észrevételei nem elsősorban a szépirodalmi részre vonatkoznak — az elbeszéléseket figyelemre méltóaknak találja, a líráról pedig megállapítja, hogy az antológia legerősebb oldala—, hanem a bennfoglalt elméleti írásokra, melyek az előző antológiával szemben, ahol kevés volt belőlük, itt már kissé túltengenék. Nagy István fentebb már ismertetett bevezetőjével lényegében egyetért, de László Gyula Munkások az irodalomban című tanulmányával már Sí Uo. 60 Nagy István levele Vaád Ferenchez. Kolozsvár, 1942. márc. 19. 61 Népszava, 1942. márc. 22. 33 Tanulmányok a magyar szoc. írod. történetéből 013