Szabolcsi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 6. 1919-től (Budapest, 1978)
A MAGYAR IRODALOM A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT (1919-1945) - A KORSZAK IRODALMÁNAK FŐ ÁRAMLATAI - 14. A magyar irodalom a fasizmus ellen - Népfronttal a demokráciáért és a nemzeti függetlenségért
jelentette, mégpedig éppen a nemzet függetlenségét veszélyeztető náci Németország elleni védelemként.) A magyar irodalom antifasizmusának értékét ebben az első szakaszban tehát nagyrészt az határozza meg, hogy az alkotó művészek és az irányzatok miképpen ítélték meg a demokratikus társadalmi rend megvalósítását és megerősítését célzó radikális reformtörekvéseket. Ilyen összefüggésben magasodik elénk ekkor teljes jelentőségében a népi irodalom teljesítménye. Amikor a magyar kommunista mozgalom az adott viszonyok között ideiglenesen lemondott a társadalom szocialista jellegű átalakítására irányuló tervéről, egyúttal a legmesszebbmenően támogatta a népiesek plebejus demokratikus szándékait, melyeknek középpontjában a földreform következetes végrehajtása, a jövedelmi különbségek kiegyenlítése és — ezek biztosítékaként — a nemzeti függetlenség védelmezése állt. A népiesek mozgalmát a kommunista emigráció (az Üj Hangban Lukács, Révai stb.) a korabeli magyar élet legfontosabb áramlatának tartotta, különösen annak felfelé menő, radikális korszakában, mely a Márciusi Front megalakításában csúcsosodott ki (1937. március 15.). Ekkor veszi őket védelmébe Bálint György is a polgári liberális Ignotus ellenében a Gondolat hasábjain, és ekkor kész József Attila is fegyverbarátságra velük: „. . .addig, amíg valóban demokratikus és szociális, ha nem is szocialista követeléseikkel megérdemlik a rokonszenvet — írja. — Nagyon sajnálnám, ha sok gyakorlati pontban megegyező közös követeléseinkért az új népiesek vonakodása miatt nem léphetnénk fel a jövőben együttesen a francia népfront mintájára. ..” A kor polgári irodalma számára az antifasiszta magatartás próbaköve nem annyira a demokratikus társadalmi átalakulás szorgalmazása volt, hanem inkább a régebbi etikai és eszmei értékek védelmezése. A tőlük kiinduló, elsősorban irodalmi egységtörekvések virtuális eredményeket érnek el, jószándékaik nem igen válnak valósággá, éppen a magyar társadalmi sorskérdésektől való viszonylagos elszigeteltségük miatt. E kétféle magatartás mögött természetesen a célok különbözősége is rejlett, s a kommunista irodalom és publicisztika fáradozása, hogy a népiesek és a polgári demokraták egységfrontjának létrejöttét elősegítse, ekkor még lényegében eredménytelen maradt. A nemzet, a nép és a haladó kultúra harmonikus egységének kialakítására nem volt még érett az idő; mégis ennek az eszménynek előrevetített fényei ott viliództak már éppen a kommunista költészetben, elsősorban József Attila lírájában, aki a népfront-gondolatnak, Révai József szavaival élve „legnagyobb magyarországi költői propagandistája lett”. A Szocialisták és a Munkások osztályharcos indulatától a Mondd, mit érlel széles ölelésén át a Hazám fájdalmasan keserű körképéig ível ez a szándék; a Hazámig, amelynek központi gondolata: a tiltakozás amiatt, hogy a népet kiszipolyozó és pusztító magyar úri bitangság elveszti a nemzetet és odalöki a német gyarmatok sorába. A nép társadalmi felszabadításával megerősíteni és ezáltal ellenállóvá tenni a nemzetet a fasizmussal szemben, ez volt az a legmélyebb gondolat, amely összeköthetett és a távolabbi elképzelésektől függetlenül közel hozhatott egymáshoz sok hazafias erőt. A nemzet és nép féltése választja el osztályától és viszi el a fegyveres ellenállásig Baj esi-Zsilinszky Endrét, a politikust és publicistát, s a „pogány” germán imperializmus fenyegető terjeszkedése indította arra Szekfű Gyulát, hogy a nagybirtok felosztását „nemzetileg szükséges folyamatnak” jelentse ki; s a katolikus Jelenkor publicistáját, Katona 316