Szabolcsi Miklós (szerk.): József Attila: Cikkek, tanulmányok, vázlatok - József Attila összes művei 3. (Budapest, 1958)
IV. Tanulmánytervek
leszedi Babitsról a keresztvizet, végképp bezárta maga mögött a kapukat. Pedig ez a tanulmány — eltekintve a fiatalos, túlzott heveskedéstől — okos, érdekes és eredeti munka. De persze agyonhallgatták.” Végül a Lantos Magazin 1930. március 1-i számában (383. 1.), névtelenül az alábbi kis cikk bírálja a tanulmányt: JÓZSEF ATTILA : AZ ISTENEK HALNAK, AZ EMBER ÉL (Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről. Az író kiadása. Budapest, 1930. 16. o. Ára 50 fillér). Másfél évtized óta kevés komoly kritikai írás látott nálunk napvilágot. A különböző — hol háborús, hol forradalmi, hol ellenforradalmi, hol belső, tehát az előbbieknél is veszedelmesebb — cenzúrák levegője nem alkalmas arra, hogy a kritika minden melléktekintet nélkül mondjon verdiktet élők és holtak felett. József Attila, hetyke legény, aminőnek a poézisében is mutatkozik, nagy fába vágta a fejszéjét, vagy inkább kikezdte azt a piedesztált, amely évtizedek folyamán Babits alatt kiépült. Mondjuk meg mindjárt: csúnyául elbánik Babitsosai, a költővel, amikor azt a végső konzekvenciát vonja le, hogy legújabb gyűjteményes kötetének „néhány sora kétségtelenül tehetségre vall. De a könyv egésze mégis kétségessé teszi e tehetség kifejlődhetését. Sokat kell még tanulnia. Verseit pedig tartsa hét esztendeig az asztalfiában és ne adja "ki barátai unszolására sem Hogy hozzáértőkkel való érintkezése mégis legyen, egyik-egyik kísérletét beküldheti módjával valamilyen kisebb igényű lapnak”. Szegény Babits. * A bírálatra visszatér még Féja Géza, hírhedt Szélkakas költők c. cikkében (Előőrs 1931. május 10.): „József Attila amilyen nagy forradalmár burjasztásaiban, éppen olyan avas lény irodalmi felfogásában. Avasabb az Akadémiánál s az Akadémia egész rokonságánál. Legutóbbi kritikai művelete Babits Mihály verseinek a bírálata volt. Bírálatában átírta, átjavltotta Babits verseit, s bőségesen elmagyarázta, hogy milyen törvények betartásával s milyen eszközök megragadásával lehetne jó verseket faragni belőlük. József Attila tehát azt tartja, hogy az irodalmi alkotásnak eleve megállapított szabályai vannak, melyeknek tartása föltétlenül jó műhöz vezet. E felfogást utoljára Gottsched képviselte Németországban és jó néhány századdal ezelőtt. A vénséges Gottsched bizonyára fölujjong sírjában, hogy ime a XX. században ilyen remek reinkarnációja támadt!” Érdekes emléket elevenít fel a tanulmány utóéletéről Bányai László (Négyszemközt József Attilával, 84—85. 1.) A leírt jelenet időpontja valószínűleg 1930 nyara : „Elutazásom előtti utolsó napon végre megtaláltam a szokott helyen, a Japán kávéházban. Nagy társaság ülte körül Attilát — aki —teletorkú nevetés és egyéb tetszésnyilvánítások közepette, — valamit felolvasott . . . Mikor a felolvasás végén nagysokára Attila közelébe férkőzhettem, s megkérdeztem tőle, mi volt az, ő szó nélkül elémtolta a néhány oldalnyi nyomtatott szöveget. »Istenek halnak, emberek élnek «(így!) Éz volt a címe. . . .Attila elemében volt. Roppant eredeti és érdekes képzettársításokkal, gyilkos szellemességgel bírálta Babits költészetét. Izekre szedte, 301