Szabolcsi Miklós (szerk.): József Attila: Cikkek, tanulmányok, vázlatok - József Attila összes művei 3. (Budapest, 1958)
IV. Tanulmánytervek
kapni — csakazértis...........Szüksége volt arra, hogy most az egyszer, akkor is elismerjék értékét, megbecsüljék tehetségét, amikor kihívja maga ellen annak haragját, akinek hatalmában áll enyhíteni a lelkét, idegeit mardosó nyomorúságon ... Keserűen bűnhődött azért, ami pedig nem volt más, mint fiatalos hév és a célon túllövő elmejáték, de mindenekfölött a csínytevő gyermek sóvárgása a felnőtt, erős, jóságos apa bocsánata és jutalma után . . . amikor Toldi Miklós módjára malomkövet emelt bátyja ellen, ezt azért tette, hogy ki ne törjön belőle a mindennel leszámolt ember kétségbeesett sikoltása és könyörgése.” (Véleményünk szerint JJ itt a költőnek nem 1930-beli, hanem jóval későbbi lelkiállapotát festi.) Németh Andor (JA 105. 1. és 107. 1.) így emlékezik vissza akkori véleményére: ,,. . .hangját már a maga idejében is feleslegesen durvának találtam, gondolatfűzését több helyen esetlennek, a lényegben azonban egyetértettünk. Babits megítélt kötetének összhatása valóban lesújtó, sivár. . .” ,,A legsértőbb az volt a tanulmányban — ami alkalmasint egyedül áll a kritikai irodalomban : — Attila kijavította Babits költeményeit” (107. 1.). Ugyanő, JA é. k. (Csillag, 1948. március, 4. sz., 33—34. 1.) c. tanulmányában, miután részletesen elemezte a tanulmány létrejöttének körülményeit, a Babits kérdést, így nyilatkozik : ,,. . . most, a rajta esett sérelem után, nem korholni, vagy megróni készült В ab it sót, mint a többiek, hanem tönkretenni, megsemmisíteni. S amit elhatározott, végrehajtotta. Az írás, amit Babits ellen kiadott. . egyedülálló a magyar irodalmi bírálat történetében. Ennyi megvetéssel, ilyen becsmérlő hangon utoljára a hitvitázók tépték, gyalázták egymást nyilvánosan. A tanulmány minden ítélete fecskendő méreg, leplezetlen undor és gyűlölködés . . . nyilvánvaló, hogy e sorokat nem az értelem sugallja, hanem a végsőkig felingerelt, tajtékzó, mindenáron marni és harapni akaró, megveszekedett indulat... A háborgó és fenekedő indulat, mellyel az öcsödi fiúcska kergette körben az udvaron húgát. . . Igen, Attila itt megint »a Pista, az a valaki, akinek már mikor született, a kezében kés volt «... De még csak egy karcolást sem ejtett azon, akit a papíron leszúrt. Tombolásában a saját pályáját szúrta le.” Bányai László (Négyszemközt József Attilával, 86. 1.) szerint: „József Attilának Babits Mihály elleni kirohanása nem fiatalos hetverikedés, se nem feltűnési viszketegség, hanem egy tiszta lélek legjobb meggyőződéséből fakadó, önfeláldozó kiállása. Ám jóllehet, tán veszedelmesebb ügyhöz való volt a hév és túlzottan vitriolos a szellem, ami ezt a támadást fűtötte és fűszerezte, dehát, — bocsánatot kérek! — ez egyszerűen vérmérséklet kérdése.” Fövény Lászlóné (József Attila, 1953. 101.) szerint: „A bírálat alapszempontja itt is az volt, hogy nem lehet igazi költészet az érdektelen magánügyeket, a nép életétől idegen és távoleső kérdéseket felvető mű. Harci heve gyerekes túlzásokra is ragadta. Átírta, kijavította Babits verseit, hogy megmutassa, hogyan hathatnának őszintének. A támadás módszerében volt hiba, ezt meg is bánta később, de a támadás lényegében itt is igazságos volt.” Ugyanő a tanulmány egyik részletét idézi versszerkesztő művészete módszerének megvilágítására. Horváth Márton (A munkásosztály költője, Társadalmi Szemle 1955 : 5. sz. 134. 1.) szerint : ,,. . . odavágta az igazságot, mely ha nem is volt a teljes igazság Babitsról, de annak harcos lényege. Babitsot legerősebb oldalán, mint »formaművészt« támadja. Azt hirdeti, hogy Babits költészete eszme nélküli, üres, nála csupán a szavak élnek, de azok is milyen szánandó, esett életet.” 303