Szabolcsi Miklós (szerk.): József Attila: Cikkek, tanulmányok, vázlatok - József Attila összes művei 3. (Budapest, 1958)
IV. Tanulmánytervek
zik : „Az ellentétesek minden rendszeréből először a másodikat vesszük észre és egyidejűleg az előbbit csak mint elmúltat ismerjük meg.” (L. Modern kvtár. 1910. 9. 1.) A vázlattal Németh Andor (JA é. k. Csillag, 1948. június 7. sz., 17.1.) foglalkozott. Közli teljes szövegét, majd hozzáfűzi: „Mennyire jellemző mindjárt az, hogy Attila a disszonanciával magyarázza a konszonanc.iát!.. . Aztán: hogy a disszonanciát a hasonlattal azonosítja — mert a különböző dolgok hasonlítanak és csak hasonló dolgok különböznek. És egyáltalán : ahogy a tizenöt pont fölé biggyesztett cím keretében össze próbálja fogni, egységes szempont alá rendelni, összekovácsolni mindazt, ami problematikus a számára, létének és lényegének összeegyeztethetetlen ellentmondásait. Már mintha széteső éntudatát kísérelné meg összeabroncsozni. Mert ez a vázlat abból az időből való, amikor már csak lelki erejének és értelmi képességeinek végső megfeszítésével tudta csak magát egyensúlyban tartani”. A tanulmány legújabb, részletes értékelése és magyarázata Demény Jánostól származik. (Jegyzetek József Attila megíratlan Bartók-tanulmányának tervvázlatához. Sínek között, A KPMI. Vasúti Főosztálya Irodalmi körének lapja, III. 4. sz., 1957 december, 19-26. 1.) Kiemeljük a vázlat egyes, nehezebben megfejthető részeire vonatkozó megfejtési kísérleteit. A 2. pontról szólva Demény kifejti, hogy Bartók valóban az elfelejtett zenét, az eurázsiai pentaton örökséget, „a magyar, szlovák és román parasztok lenézett, művészi jelentőségében észrevétlenül maradt zenéjét, saját arab népzenegyűjtésének, később a jávai felvételekkel való megismerkedésének dallami, harmóniai és ritmikai tanulságait felhasználta... végeredményben az emberiség elfelejtett zenéjét ébresztette fel.” A 3. ponttal kapcsolatban, a kétféle disszonanciát a következő módon értelmezi Demény : „Ha a zenemű dallamból és kíséretből (akkordikus alátámasztásokból) áll, akkor a dallam feszültebb, kiszögellőbb, mozgalmasabb hangjait az adott hangrendszerben és helyzetben ,,disszonanciá”-nak nevezett akkord (több hang) támasztja alá, velük egyszerre szólal meg. Ez a dallam nyugvópontjain együtthangzó akkordban oldódik fel. Az ilyen disszonanciák és konszonanciák függőleges irányban keletkeztek. Ha azonban két dallam fonódik egymásba, két önálló, sőt egyenrangú, egymásnak alá nem vetett dallam, akkor minden külön kíséret-szerkesztés nélkül is, csupán a két előrehaladó dallam „vízszintes” mozgásából disszonanciák és konszonanciák állnak elő.” A 4. pontot így érti Demény : „A disszonancia e második felvetésében JA a műalkotás alapjának vallja a disszonanciát; zenemű csak ez által lehetséges. Ugyanakkor utal a disszonancia viszonylagos vdltára is. A zenetörténelem folyamán minden kor más hangközöket érzett disszonánsnak és konszonánsnak. ” A 6. ponttal kapcsolatban Demény leszögezi: „Ez a negyedik visszatérés a disszonancia-problémához egyúttal energikus visszakanyarodás a tanulmány kiindulópontjához, a zeneértőkkel való vitához. Aki nem érti a disszonanciát, nem értheti a konszonanciát sem. Aki nem érti Bartókot, nem értheti a zenei hagyományt sem... De talán nem is annyira a zenei hallás korlátoltságát korholja... mint azokat az igazán jó hallással rendelkező zeneértőket, akik csökönyösségükben nem akarják megváltoztatni a világról alkotott képüket...” Érdekesek Demény fejtegetései a 7. pontról: „Itt derül ki végre, hogy JA-nak Bartók : legbensőségesebb hazafias ügye, szívének-lelkének magyar problémája... Petőfi költeményével jellemzi Bartók hazaszeretetét, azt a magyarságot, amely „nem mondja senkinek, ki nem kiáltja”, hogy legkedvesebb a hazája. .. Nem ő volt az első, aki Petőfi és Bartók életművének bizonyos végső, elvi hasonlatosságára utalt, de ő volt az első magyar költő — és éppen a munkásosztály költője -— aki 457