Szabolcsi Miklós (szerk.): József Attila: Cikkek, tanulmányok, vázlatok - József Attila összes művei 3. (Budapest, 1958)
I. Tanulmányok, cikkek, bírálatok
A nemesség olvasmányai pedig azért lesznek népkönyvekké, mert a nép örökli (!) az uraság ízlését és fogékonyságát (!). Anyagáról ugyanis nem önmaga gondoskodik, hanem minden falatot az „urak” asztaláról kap.” Borotváljuk csak le ennek a néhány sornak királyi szakállát, kitűnik, hogy minden egyes mondata az alapállításnak puszta változata, amely maga is megokolásra szorul, mégpedig ugyanarra a megokolásra, amelyre az alapállítás, és amelyet pótolni vél. Tehát nem gondolkodásról adnak számot az idézett tételek, hanem tehetetlenségről s még ha volna érvényességük, az is veszendőbe menne az elme számára, hiszen a gondolkozástani-következtetési formákat éppúgy nélkülözik, mint népünk télvíz idején a tisztességes táplálékot. Csodálatos dolog hogy a tudományos igényű M. Szemle eszmevivője Naumann gondolatait csak azzal az alapossággal próbálja rámérni a magyar viszonyokra, hogy a Kossuthszakáll még ma is divatozik parasztságunk körében ; bár parasztságunk körében azelőtt sem volt annyira elterjedt, hogy „divatozásról” szólni lehessen. A parasztságot cikkezőnk összetéveszti a kispolgársággal meg a diáksággal és — egynéhány paraszttal, különösképpen ami a Ferenc-József szakállt illeti, amelyet csupán altisztek viseltek, de a nép többségére igazán nem mondhatjuk, hogy bajlódott volna vele. Ám azonfölül is, a kossuthi stb. szakállviselet csak tiszteletet jelent, mégpedig lelki vonatkozásban s belőle a szellemnek oly lényeges formájára következtetni, aminő a költészet, képzettelen fölületesség. Ismétlem, maga a nemzet a forma, eszméletünk számára a műköltők is a nemzeti formán keresztül válnak hozzáférhetőkké. Ez a forma egyetemes mivoltában azért valósul épp a népköltészetben, mivel azon, mondhatjuk az egész nép (nemzetiségi etnosz) munkálkodik és jóllehet lelki tartalmával nem kifejezője a nép minden egyes fiának, szellemi formájáról ugyanezt nem állíthatjuk. Minden rendű remekírónk rokonsága éppen a népköltészet közbeiktatásával mutatható ki kellőképpen, aminthogy a különböző mesterek festette azonos tárgyú művek maradéktalanul a festett tárgyban kapcsolódnak. A népköltészet valóban nem egyénire, hanem lehetőleg tökéletes formára tör, amin még a M. Szemle éleselméjű tudósa se értse a tribrachisok és spondeusok ötletes változatát. De hát mi is az az egyéni? A személyi változathoz kötött, a múló, a tökéletlen, a hibás, Aristoteles nem volt egyéni, ellentétben a M. Szemle gondolkodójával. A műköltőt egyéni mivolta semmiképpen sem teszi értékessé. Azzá csak ott válik, ahol az egyetemesbe kapcsolódik, vagyis ha alkotáskor benne egyéni mivolta mellett a közösségi egyetemes is mozdul. A népköltő például nem egyénkednék „nyúlós zsák” nyúlós képzetével, — 5 József Attila III. 65