Szádeczky-Kardoss Elemér: A jelenségek univerzális kapcsolódása (Budapest, 1989)
23. fejezet: Művészetek. Esztétikai szféra
kitalálható, redundáns, a vezércikkekben 65, Ady verseiben 39. A köznapi beszélgetésekben a látszólag független szavak erősen kapcsolódnak, pl. a „sajnálom” ige legalább 90%-ban a „nagyon”, „igazán”, „szivből”, „szörnyen” szavakhoz kapcsolódik. A költő egyéni stílusát főleg a redundanciák határozzák meg. Vörösmarty nyelvezete a hagyományokhoz áll közel, Petőfié a korabeli köznyelvhez, Adyé mindkettőtől távol áll, hírértéke mindkettőhöz képest magas. A költészet nagymértékben felhasználja az álombéli és a gyermeki nyelvhez közelálló eszközöket, pl. a metaforákat, a jelentésnek az egyik tárgyról a másikra való átvitelét. A metaforikus kijelentés (pl. „kökényszemü”) téves ugyan, de nyilvánvaló tévedés és arra kényszerít, hogy a megoldást a mondaton kívül keressük. így a téridőképben a metaforát három pont képviseli, melyek közül kettő (kökény és szem) ismert, a harmadik (itt kék) a matematikai függvényekhez hasonlóan megállapitandó. A metafora segítségével lehet „az érzékelhetetlent érzékelhetővé tenni”, a tudattalanba tartozó képzeteket felszínre hozni. A metaforának tehát felfedező szerepe van. A szimbólumot sokan állandó, visszatérő metaforának tekintik. A metaforizálást már Arisztotelész a tanulás könnyű, kellemes formájának tekintette, és ezt a modern pszichológiai vizsgálatok igazolták is. A metaforával szemben a fogalom a valóság leegyszerűsített jelzése, védekezés az ingerek áttekinthetetlen tömegével szemben. A metafora és a fogalom kettőssége az agy szerkezetében is tükröződik: a bal agyfélteke a nyelvi készség és az elemző logikus gondolkodás bázisa, a jobb a szintetikus, képszerű metaforizálás helye. A metaforától eltérően a hasonlat ismert jelenségekre utal, növeli a kijelentés kifejező erejét. Téridőképileg csak két pontként jelenik meg, melyek közül legalábbis az egyik a tudati tartományban van. A kiemelés gyakori módja a felnagyítás, a „hiperbolikus hasonlat”. Feltűnően gyakori a hasonlatoknak az égbolt felé irányítottsága. A hasonlatok gyakorisága is stílussajátság. A 100 szóra jutó hasonlatok száma általában 1 körül mozog (Homérosz, Goethe, Ady). Különösen magas Dante, Babits, Tóth Árpád és József Attilánál. A klasszicizmusban viszont feltűnően ritka, pl. Racine: 0,2—0,3. A művészet, sőt bizonyos mértékig az alkotó tudomány elengedhetetlen része a látomás, a múlt, jövő vagy a körülöttünk lévő valóság rendszerint mozgalmas, gyakran fantasztikus álomszerű képekben való egyéni elképzelése. A látomás mintegy átmenet az álom és a valóság közt. Szorosan kapcsolódik a képzelőerőhöz, a fantáziához. A látomásnak a tudósi elemző mérlegelő képzelettől a révületbe eső öntudatlan extázisig számos fokozata van. A tudósi fantázia átmegy a fogalmi gondolkodásba. A művészi képzelet viszont egymásba keverhet tereket, időket, oksági összefüggéseket, helyzeteket, személyeket, de mindig szemléletes marad. Rimbaud „látnokelmélete” szerint a költő látnokká válik, ha érzékszerveit összezavarja. A fantázia képesség az események, történetek, összefüggések kitalálására, megszerkesztésére vagy anticipáló fantáziaként egy következő esemény részletekig menő végiggondolására. A fantázia tudati átélés, melyben asszociációs sorok indulnak meg. Élmény jellege annál erősebb, minél több érzelmet mozgat meg. Gyakran a valóság helyett a pótkielégülés egyik formája. Az énközpontű eseményhez kapcsolódó fantázia a viselkedésminták, a szerepek adaptálását készíti elő. A mítosz, a mese, a legenda tisztán fantasztikus termék. („Fantasztikus irodalom”-nak azonban csak azt nevezik, ami teljes terjedelmében egy ötletre épül, pl. másvilági utazás, kísértettörténet, varázslótörténet, jóslat- és 247